30. fejezet

Sziasztok hűséges, szeretett olvasóim! ^-^ Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire sajnálom, hogy mostanában ilyen késve tudom csak hoznia  részeket. Azt pedig köszönöm, hogy ennek ellenére töretlenül jönnek a visszajelzések és a megtekintések. <3 Remélem ez ezután is így lesz ; ) Nem is húzom tovább az időt csak Jó olvasást kívánok! tsóközön <3

30.fejezet

-          Fay. – Chris nem sokkal utánam lépett be a szobánkba. Én addigra már elmélyülten dobáltam a ruháimat a táskámba, figyelmen kívül hagyva a felszólítást. – Fay. – mondta ismét, de most megfogta a kezemet is, ezzel megállásra kényszerítve.

-          Mennem kell, Chris. Meg kell találnom. – azzal ki is téptem a kezéből a kezemet és folytattam volna a pakolást, ha nem fog meg ismét.

-          A fiúk már dolgoznak az ügyön. – megtorpantam és értetlenül fordultam oda hozzá.

-          A fiúk?

-          Ahogy te hívod őket, az „Igazságbrigád”. – elmosolyodott én azonban döbbentem léptem tőle hátra.

-          Te tudtad? – kérdeztem fenyegető hangsúllyal. Ez volt az a pillanat, amikor láttam az arcán, hogy rájön, ezt nem így kellett volna közölnie.

-          Igen. Mielőtt eljöttem volna Londonból, hallottam, hogy... – itt már lendült a kezem de megfogta a levegőben. – Ne haragudj! Nem akartam, hogy feleslegesen aggódj.

-          Nem akartad, hogy... ? – idéztem hápogva a dühtől. – Te képes voltál elcsábítani, mikor tudtad, hogy a jelenlegi pasim valószínűleg golyóval a fejében hever valami csatornában?! – üvöltöttem kikelve magamból és jelen pillanatban nem érdekelt, hogy ki hallja meg.

-          Ez így tényleg elég önzően hangzik a te szádból, de...

-          Nincs de, Christopher! – itt kaptam egy döbbent pillantást amiért az egész nevét használtam. – Egyszerűen csak el kellett volna mondanod! Ez a te bajod! Egyszerűen képtelen vagy az igazat mondani, akárcsak egyszer az életben! Csak akkor vagy képes belevonni az ilyenekbe, ha már nincs más választásod vagy amikor neked megfelel. Tudod mit? Azt sem tudom ki vagy! – kiáltottam a végét, majd miután beledobtam még egy pulcsit a táskámba, felkaptam a hátamra és sietős léptekkel hagytam ott a döbbenten néző Chris-t.  

A folyosón, amikor kiléptem beleütköztem Elisabeth-be. Láttam, hogy nyitja a száját, de most valahogy nem volt kedvem végighallgatni egy ostoba kérdést így felemeltem a kezemet, minek következtében tenyeremet kis híján az arcába nyomtam.

-          Ne most! – azzal már tovább is siettem.

Odalent egyedül az anyám volt az, aki elkerekedett szemekkel nézett, de meg sem álltam, csak belebújtam a csizmámba és kiléptem a csípős hidegbe. A térdig érő hónak köszönhetően a csizmám pillanatok alatt megtelt hóval. Szerencsére a kocsim nem volt annyira lefagyva, mint gondoltam. De mikor már vagy tíz perce szenvedtem azzal, hogy levakarjam róla a jeget, Chris lépett ki utánam a házból és öles léptekkel sietett oda hozzám a hóban. Az ő hátán is ott volt a táskája.

-          Remélem nem gondoltad, hogy velem jöhetsz. – morogtam le sem véve a szememet a jégről.

-          Csak segíteni akarok. – jelentette ki, miközben bedobta a táskáját a kocsi hátsó ülésére.

-          Épp eleget segítettél, köszönöm.

Chris megragadta a kezemet és nekinyomott a kocsi oldalának.

-          Ne engem hibáztass mindenért, Fay! – sötét szemei fogva tartották a pillantásomat.  

-          Miért ne? Tökéletesen normális életem volt, amíg fel nem bukkantál.

-          Ez nem igaz! Mielőtt felbukkantam egyszerűen csak nem tudtál semmit, csak élted az életed az elképzelt, tökéletes ábrándod szerint. Nem én tehetek róla, hogy Charley-t elrabolták és arról sem, hogy az apád egy maffizózó. – a szavak ismét tőrként fúródtak a szívembe. Mi van ha az apám tehet erről is? Nem a tudtam és nem is akartam ebbe belegondolni.

-          Elég! Hagyj békén! – vergődtem, de a szorítása nem enyhült.

-          Le kell higgadnod Fay, mert ezzel semmire sem mész. – hangja nyugodt volt, mint a pillantása.

-          Eressz el és nyugodt leszek! – morogtam, mire Chris valóban elengedett. Félve húzta el a kezeit, mintha attól félne, hogy ha elenged átváltozok valami vérszomjas szörnnyé.

Hogy tudjam tartani az ígéretemet, muszáj volt vennem egy mély levegőt, majd kifújni. Meleg leheletem előttem gomolygott a hideg levegőben. A fejem kitisztult.

-          Ülj be a kocsiba én lekaparom a maradék jeget. – ajánlotta fel Chris én meg készségesen elfogadtam, mivel már sajogtak az ujjaim a kesztyűhiányom miatt.

Alig húsz perc alatt Chris végzett és máris úton voltunk. Mire lejutottunk a hegyekből, egy örökkévalóságnak tűnt. Szerencsére Jason infója téves volt és már aznap munkába lendültek a hókotrók. ennek következtében csak hat négy óránkba telt lelt, míg lejutottunk az első járható útra. Egész idő alatt nem szóltunk egymáshoz. Én végig kifelé bámultam az ablakon, a tova suhanó havas tájra. A gondolataim megállás nélkül Charley körül jártak. Bele sem mertem gondolni, hogy mi lehet vele. A gondolat, hogy esetleg az én hibámból történt vele mindez, pedig az út végére lassan az őrületbe kergetett. Már teljesen ki voltam készülve, mire végre leszállt a gépünk Londonban. Chris előtt vágtam át a tömegen és az utasokat váró hozzátartozók között, amikor megakadt a szemem az egyik papíron. Lawrence és Harton. Először simán elmentem mellette, de aztán muszáj volt vissza mennem, hogy ismét szemügyre vegyem. Csak miután háromszor újra olvastam a szavakat utána néztem meg a hozzátartozó embert is. Egy alacsony, gyerekképű pasi volt, játékosan csillogó szemekkel.

-          Fay? – nézett rám kérdőn, én meg hirtelen nem tudtam, hogy letagadjam és tovább siessek vagy ismerjem be, hogy igen drága vadidegen, ez lennék én. Mielőtt még eldönthettem volna, hogy melyiket választom, Chris lépett oda hozzánk.

-          Üdv Patric! – köszöntötte Chris egy széles mosollyal és egy kézrázással. – Fay, ő itt Patric, a kis magán kopónk, Patric ő itt Fay. – vezette le Chris a gyors bemutatkozást.  

-          Örvendek. – mosolyodtam el félénken mikor kezet ráztunk.

-          Úgy szint. Még szebb vagy, mint amilyennek Chris leírt, pedig hidd el... – itt kapott egy oldalba könyöklést.

-          Sok a duma, induljunk. – morogta Chris és most ő vette át a vezetést, maga után húzva engem is.

Odakint egy nagy fekete furgon várt miket a reptér előtt. Meg akartam említeni, hogy milyen hátborzongató, de inkább nem szóltam semmit, csak beszálltam a hátsó ülésre, egy magas, kigyúrt, fekete pasi mellé.

-          Üdv. – mosolyogtam a változatosság kedvéért félénken, miközben felé nyújtottam a kezemet. – Fay vagyok.

-          John, de hívj csak Bivalynak. – mosolyodott el ő is. Majdnem felszisszentem, az erős kézszorítása miatt.

-          Na van valami új hír, fiúk? – kérdezte Chris mikor behuppant mellém a hátsó ülésre.

-          Nem sok, de nem is olyan nevetségesen semmi, mint a hatóságoknak. Ian most próbálja lenyomozni a helyszínről eltulajdonított egyik bizonyítékot. – magyarázta Patric, mikor beindította a motort. Normális esetben szóvá tettem volna, hogy miért loptak bűnügyi helyszínről bizonyítékot, de most kicsit sem zavart. Sőt. Meg voltam velük elégedve és még jól is esett, hogy ilyen komolyan veszik ezt az egészet.

Egész úton zenét hallgattunk, a srácok meg valami meccsről hadováltak, így nekem volt időm pontosan megjegyezni, hogy merre is megyünk. London északi részénél jártunk, az elhagyatottabb részen, amikor Patric végre leparkolt egy kívülről romos, elhagyatottnak tűnő ház előtt. Chris kisegített a kocsiból, majd el sem eresztve a kezemet vezetett a házhoz. Magam sem tudom miért, de jól esett hogy fogja a kezemet, így nem ellenkeztem.

-          Zack már régóta meg akar ismerni. – suttogta miközben az ajtóhoz léptünk.

Erre a kijelentésére rögtön görcsbe ugrott a gyomrom. Ez olyan volt, mintha a szüleinek készült volna bemutatni. Végül is Zack volt az utolsó, megmaradt családtagja, így még nagyobb volt a nyomás, hogy mi van ha nem kedvel.

Amikor kinyitotta az ajtót ezek a gondok hirtelen eltűntek a látvány miatt. Nem tudom, hogy mi döbbentett meg jobban. Az, hogy annak ellenére, hogy kívülről romosnak tűnik, belülről pedig ijesztően otthonosnak vagy az, hogy a ház fele tele volt gépekkel és villogó meg pittyegő kütyükkel.  Mielőtt még mindent alaposan szemügyre vehettem volna vagy egyszerűen csak becsukhattam volna a számat, Jordan jelent meg a helyiségben.

-          Ilyen nincs! – morogta. – Chris te komolyan idehoztad Hófehérkét? – meg sem várva a választ folytatta útját a konyhába.

-          Ne is törődj vele! Mindig morog. – jelent meg a híres, neves Zack előttem kezet nyújtva. Furcsa volt látni, hogy egyrészt mennyire hasonlít Chris-re, másrészt mennyire emlékeztetett a bátyámra. Csak ő egy kicsit sportosabb kiadása volt az én elegáns, bolond bátyámnak.  – Zack Harton.

-          Fay Lawrence. – mosolyogva fogadtam el a kezét.

-          Gyere. Körbe vezetlek. – ajánlotta és mielőtt még megmukkanhattam volna elindult, így esélyt sem adva az ellenkezésre.

Kicsit feszengtem mellette, mert amennyire hasonlított ránézésre a bátyámra vagy Chris-re,legalább annyira különbözött belsőleg. Nem mosolyodott el egyszer sem, csak megmutatott mindent. Még a kertbe is hátra vezetett, ott azonban nem mondott semmit csak komolyan fordult oda hozzám.

-          Chris elmondta, hogy mit tudtunk meg Kubában? – szigorú tekintete belém fojtotta a szavakat így csak bólintottam egyet. – Helyes. Így nem kell kertelnem. A lényeg, hogy nem szeretném, hogy az öcsémnek baja essen miattad. Ha egyszer arra kerülne a sor, hogy az apád megpróbál ellenünk használni téged, ne is álmodj arról hogy megyünk és kimentünk. – jogosnak tartottam a szavait, mégis rosszul estek. – Ha csak egyszer is gyanúsnak talállak, esküszöm, hogy én magam teszlek el az útból. – elkerekedtem a szavai hallatán. Ennyit az első benyomásról.

-          Épp titeket kereslek. – jelent meg Chris. amikor meglátta az arcomat, mait nem volt időm rendezni, összevont szemöldökkel nézett rám. – Minden rendben?

-          Persze. – mosolyt erőltettem az arcomra.

-          Rendben. Csak gondoltam szólok, hogy főztem spagettit.

-          Mindjárt megyek. – mondtam, mire Chris egy „rendben” és egy gyors puszi kíséretében vissza ment a házba.

Magam sem tudom, hogy honnan vettem a bátorságot vagy hogy miért tettem, de mielőtt Zack bemehetett volna, megragadtam a karját. Ő döbbenten nézett rám, így kettőnk közül most én néztem komolyan a szemébe.

-          Ha pedig én látom azt, hogy az eszement hajszád veszélybe sodorja Chris életét garantálhatom, hogy soha többé nem látod. Mivel olyan jól ismered a családomat, tudod mennyi pénzünk van. Akár ebben a pillanatban is foghatnám magamat és Chris-szel együtt felszívódhatnék egy életre. – felvont szemöldökkel nézett rám, ezért egy mosolyt festettem az arcomra. – Csak gondoltam, ha közölted a szabályaidat én is közlöm az enyéimet.

Ekkor legnagyobb döbbenetemre Zack elmosolyodott.

-          Örülök, hogy Jordan tévedett veled kapcsolatban. Üdv a fedélzeten. – azzal fogta és megölelt. Elakadt a szavam.

-          Ez csak egy teszt volt? – kérdeztem felvont szemöldökkel miután elengedett.

-          Nem. Amit mondta, azt komolyan gondoltam. Egyszerűen csak jó látni, hogy ki tudod mutatni a fogad fehérjét, ha kell. – rám kacsintott majd bement a házba.

Nem bírtam leplezni a büszke mosolyomat mikor beléptem a házba.

-          Milyen vidám valaki! – szólalt meg az utolsó, ismeretlen tagja a csapatnak. – Ian Gespar vagyok. – ismét egy kéznyújtás és egy „Fay vagyok.” válasszal egy újabb kézrázás.  

-          Asztalhoz! – kiáltotta Chris, mint valami anyuka a gyerekeinek.

És mint minden jó gyerek, mindenki engedelmeskedett. Mondjuk ezt az engedelmességet inkább az isteni illatoknak nyilvánítottam nem pedig a szavainak. Nem okozott csalódást, most is istenit alkotott. Alig bírtam betelni és ahogy láttam mindenki más is így volt. Chris egész idő alatt fogta a kezemet az asztal alatt én pedig örömmel hoztam meg azt az áldozatot, hogy végig bal kézzel ettem. Mindenki legalább kétszer szedett, kivéve Ian-t ő evett két villányit, majd visszament a géphez, miután az pittyegni kezdett.

-          Hallod Chris, miért nem nyitunk egy éttermet, ha ennek vége? – kérdezte Patric csámcsogva.

-          Mert akkor mindannyian ingyen ennétek és kizabálnátok az üzletből. – vigyorgott Chris édesen.

-          Csak Bivaly. Nekem pici a gyomrom. – védekezett Patric is vigyorogva miközben megveregette a mellette ülő legalább két méter magas pasit.

-          Nem csak a gyomrod pici, mi? – nevetett fel Bivaly és Patric arcát elnézve mindenki más is.

-          Asztalnál ülünk fiúk. – jelentette ki Zack, mire mindenki lecsitította magát, csak Bivaly és Patric suttogtak még hasonló kedvességeket egymásnak.

A vacsorának Ian felkiáltása vetett véget.

-          Meg van az elveszett bárányka.