32. fejezet

32. fejezet

-          Charley, te mit csinálsz? – kérdeztem teljesen ledöbbenve. – Elment az eszed?

-          Nem, drágaságom. Egy percre sem ment el. – gúnyosan vigyorgott rám.

Talán ez még inkább megdöbbentett. Az a Charley, akit megismertem teljesen eltűnt. Chris nem mondott semmit csak megfeszült állkapoccsal meredt előre.

-          A rendőrség nem erre van. Oda viszel, nem igaz? – törte meg végül a hosszú óráknak tűnő másodpercnyi csöndet Chris.

-          Nem. Mondjuk úgy, hogy a rendőri hivatás csak egy kevésbé jövedelmező hobbim. – egyszerre esett le Chris-szel, hogy mit is jelentenek Charley szavai.

-          Akkor Fay-t ebből hagyd ki! Neki ehhez semmi köze. – morogta Chris le sem véve szemét az útról.

-          Ó dehogynem. – vigyorgott gonoszan Charley, majd erőteljesen megbökte Chris fejét a pisztollyal. – Itt állj meg! Fay szállj ki! Te maradj a helyeden! – ismét egy erőteljes bökés. – Aztán Fay nyisd ki nekem az ajtót!

Gyorsan, gondolkozás nélkül megtettem, amit kért. Kiszálltam és kinyitottam az ajtót. Amint Charley kilépett elkapta a karomat és odarántott magához. a pisztoly csöve erősen a halántékomhoz nyomódott. Akaratlanul felszisszentem. Chris-szen láttam, hogy a pisztolyáért akar nyúlni, de Charley megszólalt előtte.

-          Most pedig te jössz. Szállj ki és semmi gyanús, hirtelen mozdulat vagy ez a szépség golyót kap a fejébe! – elakadt a szavam.

Hogy foghatok ki magamnak csak rossz fiúkat? Miért ver engem a Sors? Ez valami átok vagy valami különleges képességem?

Chris ez idő alatt, amíg én fejben szitkozódtam és a Sorsot okoltam, odaállt elénk.

-          Most pedig szépen add ide a pisztolyodat! – jelentette ki Charley. Végünk van. Az lett volna az utolsó esélyünk a szabadulásra. Ezt láttam Chris elgyötört, haragtól fekete szemeiben is. Lassan előhúzta és felénk nyújtotta. – Fay drágám vedd el tőle!

Óvatosan odanyújtottam a kezemet és kelletlenül elvettem a fegyvert. Akkor először fogtam a kezemben pisztolyt. Hideg volt és gyűlöltem a tapintását. Megijesztett, hogy milyen erőteljesnek és kegyetlennek éreztem magamat tőle. Egy pillanatra még el is fogott a vágy, hgy használjam és lelőjem Charley-t, azonban az emberölés gondolatára kavarogni kezdett a gyomrom, ráadásul Charley pisztolya a halántékomnál valószínűleg hamarabb elsült volna, mint hogy én meghúzzam a ravaszt.

-          Most már engedd el Fay-t! – sziszegte Chris az összepréselt ajkai között.

-          Ugyan miért tenném? – vigyorgott gonoszan. – Még előtte tedd a derekamhoz a fegyvert kedveském. – most nekem címezte a kárörvendő vigyorát.

-          TE...! – kezdte Chris, de én félbe szakítottam.

-          Chris! – hurrogtam le és megfordultam, hogy teljesíteni tudjam Charley parancsát. Nem kockáztathattam meg, hogy Chris-nek baja esik.

-          Hmm, milyen kár, hogy eddig a részig nem jutott el a kapcsolatunk. – rám kacsintott.

-          Undorító vagy. – sziszegtem miközben beraktam a pisztolyt a nadrágjához.

-          Te meg irtó szexi amikor mérges vagy. – ismét kacsintott, de én elfordultam tőle.

-          Most már végre elengednéd? – láttam Chris-szen, hogy nem tudja már sokáig vissza fogni magát.

-          Ha ennyire szeretnéd. – jelentette ki Charley és a földre lökött.

-          Menj innen Fay! – morogta Chris rám nézve, de Charely közbe szólt.

-          Nem megy sehova! Az édes, kedves apukája direkt kérte, hogy nézessem vele végig. – elkerekedett szemekkel meredtem rá.

Az nem lehet... Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Megint eszembe jutott a macskám, aminek kitörette a nyakát. Nem teheti! Nem lehet ennyire szívtelen! 

-          Valamit üzent is. De mit is? – Charely hangosan elgondolkozott. – Ja igen. Azt üzeni, hogy csalódott, amiért elfelejtetted, hogy mit tanított. Ne engedj közel magadhoz senkit! – olyan beleéléssel mondta, mintha ő maga mondta volna nekem. – Vagy valami ilyesmit. Na de akkor essünk túl rajta. – sóhajtott és hallottam, ahogy kibiztosítja a fegyvert.

-          Várj! – kiáltottam fel, de olyan távolinak tűnt a hangom, mintha nem is én mondtam volna.

Egy valami járt végig a fejemben, még pedig az, hogy Christ nem veheti el tőlem. Őt nem. Inkább halok meg én, mint ő. Ezzel az elhatározással keltem fel a földről, ahova Charley lökött. Magabiztos léptekkel indultam el Charley felé. Láttam a szemem sarkából, hogy Chris is döbbenten nézi, hogy mit tervezek. Miközben Charley felé lépkedtem folyamatosan beszéltem.

-          Mikor megtudtam, hogy eltűntél azt sem tudtam, hogy mit teszek, egyszerűen csak tudtam, hogy meg kell hogy találjalak. Miközben pedig azt vártam, hogy Chris és a többiek megmentsenek téged, elgondolkoztam. Feltettem magamban a kérdést, hogy kit választanék. Őt vagy téged? – már ott álltam előtte. Mind a ketten feszülten vártak. Egy pillanatra pedig megláttam Charley szemében a régi Chraley-t, vagyis azt, akinek hittem őt. – És tudod kit választottam? – itt még a hangom is elcsuklott.

Mielőtt azonban bármit válaszolhatott volna, ajkaira tapadtam. Undorodtam tőle és legszívesebb hátralépve köptem volna egyet, de muszáj volt ezt tennem, hogy ne vegye észre, amikor is elveszem tőle Chris pisztolyát. Egyre hevesebben csókolt vissza a kezdeti sokk után, a pisztolyt tartó kezét azonban egy pillanatra sem engedte le. Kezemet a mellkasán nyugtatva vittem egyre lejjebb, miközben mohón faltam ajkait. Az egyetlen megoldás az volt, hogy azt képzeltem éppen Chris-t csókolom, nem pedig egy hazug, hidegvérű gyilkost. A szabad kezét jóval derekam alá csúsztatva húzott magához még közelebb. Ebben reménykedtem, ugyanis így fel sem tűnt neki, amikor elértem a pisztolyt. Sőt még egy erőteljes nyögést is kihúztam belőle. Undorító, de legalább ostoba is! Amikor végre magabiztosan tartottam a pisztoly hideg markolatát, hirtelen kirántottam és megszakítva a csókot ugrottam hátrébb.

-          Tedd le a pisztolyt Charley! – kezemben remegett a pisztoly, de a hangom magabiztos volt.

Nem tudom, hogy Charley vagy Chris volt-e jobban megdöbbenve. Aztán visszatért a kegyetlenség a szemeibe. Így könnyebb volt pisztolyt szegeznem rá.

-          El kell ismernem, hogy bátor és okos tett volt. Ki hitte volna, hogy legalább olyan kegyetlen tudsz lenni, mint az apád? – itt nagyot nyeltem. Ez nem igaz!

-          Tedd le a fegyvert Charley vagy esküszöm,hogy meghúzom a ravaszt! – figyelmeztettem.

-          Szerintem nem is tudod, hogy hogyan kell egyáltalán kibiztosítani. – jelentette ki megvetően. Ekkor azonban egy kattanással cáfoltam meg a szavait. Egy pillanatra félelem suhant át az arcán, de végül ismét rendezte az arckifejezését. – Úgy sem tudsz lelőni és ezt itt mindannyian tudjuk. – szemét ismét Chris-re szegezte. – Azt hiszem ideje lezárnunk ezt a kabarét. Fay veled utána számolok. Ég veled Christopher Harton!

Az elhagyatott földutat egy lövés rázta meg. Úgy sikított bele a csendbe, mint egy robbanás. Egy robbanás, ami darabokra szakította a világomat. Egy éles, segélykérő sikoly, ami nem csak hogy megváltoztatta a világot, kitörölte a világból Fay Lawrence-t. Az a Fay soha többé nem létezik. Az a Fay meghalt azzal a velőtrázó, kegyetlen lövéssel együtt. 

Sziasztok drága olvasóim! ^-^ Tudom, hogy ez egy kicsikét rövid rész lett, de ezt már inkább csak levezetésnek szántam. DE ne aggódjatok, mert nincs még vége ; ) Szeptembertől folytatom a történetet... mivel azonban hajthatatlan és kegyetlen vagyok, ezért azt szándékosan kihagytam a sztoriból, hogy ki lőtt és kire. : / El tudom képzelni, hogy milyen idegőrlő lehet, de kell valami ami visszacsábít majd titeket két hónap múlva ; P Addig is szép nyarat és elképesztően jó nyári szünetet kívánok mindenkinek! <3 Szeptemberben ismét jövök! <3 Tsóközön! <3