31. fejezet

Sziasztok drága, hűséges olvasóim! ^-^ El sem tudom mondani mennyire sajnálom, hogy csak ilyen elszórtan tudom hozni a részeket. Imádlak titeket, amiért ennek ellenére még mindig visszajártok... imádlak titeket! <3 Azonban kénytelen vagyok bejelenteni, hogy csak úgy, mint a Silhouettes of the past-ban, itt is szünetelni fog az írás szeptemberig. Még ezután lesz egy utolsó rész, aztán két hónap szünet. : ( De addig is, jó olvasást kívánok és természetesen kellemes vakációt mindenkinek! ; ) <3

31.fejezet

Ian egy elhagyott raktárépületben bukkant rá Charley-ra. Azt nem igazán értettem hogyan, mert mindenféle szakszót magyarázott, amiből egy büdös szót sem értettem. Őszintén szólva, nem is érdekelt. Amint meghallottam, hogy Charley meg van, rögtön felpattantam, hogy induljunk. Chris azonban egyből kijelentette, hogy nem mehetek velük. Ezután következett egy nem éppen rövid vita, amit sajnálatos módon, Zack közbe avatkozása miatt, ő nyert. Tehát ezért van az, hogy most itt ülök a kertben, törökülésben a fűben, hátamat a kopott kerítésnek támasztva, az eget bámulva. Egyszerűen megőrjített, hogy tétlenül kell ülnöm.

Ian-an, Jordan-en és rajtam kívül, mindenki elment. Éppen azon gondolkoztam, hogy mit is keresek én itt és hogyan jutottam el idáig az életemmel, amikor kinyílt a hátsó ajtó. Először azt hittem, hogy Jordan jött ki bosszantani nagy unalmában, de megkönnyebbülésemre csak Ian volt az. Egy halvány mosolyt villantott, miközben egy lábon egyensúlyozva, kezében két bögrével, becsukta az ajtót az egyik lábával.

-          Csatlakozhatok?

-          Persze. – mosolyodtam el én is félénken.

Mikor leült átnyújtotta az egyik bögrét. Szinte automatikusan kortyoltam belőle, így csak a negyedik korty után jöttem rá, hogy tea van benne. Elmosolyodtam a gondolaton, hogy anyám még a teát se nagyon engedte kis koromban, mivel abban is sok volt a cukor. A tudat, hogy most a tea ivás a lehető legártatlanabb dolog, amit csinálok, egyszerűen levakarhatatlan mosolyt festett az arcomra.

-          Mi az? – szólalt meg mellettem Ian olyan képet vágva, mintha attól tartana, hogy rajta derülök ilyen jót.

-          Semmi... – ismét belekortyoltam a teába. – csak ez az egész. – láttam rajta, hogy nem teljesen érti mire akarok kilyukadni. Magam sem tudom miért, de jól esett hangosan kimondanom az érzéseimet, ezért be sem állt a szám, miközben meséltem. – Egész életemben anyu és apu pici lánya voltam. Több dolgot tiltottak, mint engedtek és olyan közegben nőtten fel, amit nem kívánnék senki másnak. A fegyverek látványa mindennaposnak számított a testőrök miatt. A vicces az, hogy a fekete öltönyös, nagydarab férfiak sokkal ijesztőbbnek tűntek nekem. Talán mert a fegyverekről tudtam, hogy a testőrök miatt vannak ott, de hogy a testőrök miért voltak ott, azt sokáig nem értettem. – ismét elmosolyodtam a nyomorúságomon. – Most már persze ez is világos. Hiszen az apám egy bűnöző. – kissé felnevettem, de semmi öröm nem volt a hangomban. – Az egész életemet úgy éltem, ahogy a szüleim akarták. Aztán végre elkerültem a családi fészekből. Saját lakásom lett, ezáltal saját, önálló életem. És nézd mit kezdtem vele... Itt ülök egy bűnbarlang hátsókertjében. - itt kaptam egy rosszalló pillantást. – Ne haragudj! Szóval itt ülök egy büntetett előéletű hackerrel és éppen egy rendőr életéért aggódom, aki lehet hogy már nincs is életben és akit lehet, hogy pontosan az apám miatt kaptak el. – sóhajtottam és egy nagyot kortyoltam a teába. – Mielőtt kijöttél pont azon agyaltam, hogy hogyan fordulhatott fel minden fenekestül csak mert megismertem Chris-t.

Pár másodpercig csönd borította ismét az elvadult kertet, de végül Ian megtörte, mintha csak eddig gondolkodott volna, hogy mit is mondjon.

-          Sajnálom. – bökte ki.

-          Mindegy. – vontam meg a vállamat. – Lehetne rosszabb is, nem? – mosolyogtam rá annyira őszintén amennyire csak tudtam.

Most sokkal hosszabb volt a beállt csend, de egy kicsit sem kínos. Mind a ketten a gondolatainkba voltunk merülve. Egyikünk sem akarta megzavarni a csendet. Mintha ez a csend tartaná a békét, ami ha megszűnik elszabadul a pokol. Rossz előérzetem volt és sehogy sem hagyott nyugodni.

-          Egyébként. – szólaltam meg legalább egy fél órás hallgatás után, miután kiürült a bögrém. – Miért keresitek ilyen gőzerővel Charley-t? Ő nem jelent nektek semmit.

Ian még mindig hallgatott, pont mint az előbb, úgy tűnt, mintha jól megfontolná a választ, mielőtt kimondja.

-          Charley nem jelent semmit, de Chris igen. Ő a mi kis családunk tagja. Neki meg te jelentesz sokat, így nekünk is sokat jelentesz. Mint valami láncreakció. Ebből gondolom tehát, hogy neked Charley jelent sokat. – olyan tekintettel nézett rám, mintha el kellene szégyellnem magamat. Most először éreztem magamat kényelmetlenül Ian mellett. – Tudod, nagyon becsülöm Chris-t. Azok után ami közted és Charley között történt...

-          Tudsz róla? – bukott ki a számon, miközben éreztem, hogy elpirulok szégyenemben.

-          Unalmasak tudnak itt lenni a napok megfigyelés közben, így csak a sztorizgatás marad. – vigyorodott el szélesen. – Na szóval, ha én lennék Chris helyében, biztosan nem mozdítanám még a kisujjamat sem azért a pasiért, aki ellopta tőlem a nagy szív szerelmemet. – a mondat végére már egy kis gúnyolódással próbálta tompítani a mondandója élét, de még így is éreztem az üzenetét.

Szíven ütött, hogy eddig bele se gondoltam Chris szemszögéből. Hirtelen lelkiismeret furdalásom lett, amiért úgy leüvöltöttem a fejét. Igaza volt Ian-nek. Chris-nek nem kellene ekkora erőbedobással keresnie Charley-t, azok után ami köztünk történt. Akkor először éreztem, hogy kettőnk közül én vagyok a rossz.

Kihasználtam őt, pont, mint előtte Charley-t. Mi van ha pont olyan vagyok mint az apám? Mindent megteszek csak hogy elérjem a célomat. Lehetséges, hogy ilyen erős a genetika? Lehet hogy én is odáig süllyedek ahova ő? Végül is már most is illegális dolgot teszek. Hogy jutottam ide? Hol rontottam el?

-          Kérdezhetek valamit? – Ian hangja zökkentett vissza az egyre növekvő borúlátásomból. Bátortalanul bólintottam. – Ha Charley-t visszahozzák és itt állnak majd előtted mind a ketten, akkor kit választasz majd?

Olyan váratlanul ért a kérdése, hogy megint nem tudtam megszólalni. Ian észre vette a habozásomat. Kedvesen elmosolyodott, majd felkelt mellőlem. Lenyújtotta a kezét a bögréért.

-          Nem ártana ezt a kérdést tisztáznod magadban, mielőtt visszaérnek. – nézett rám még mindig mosolyogva, majd magamra hagyva visszament a házba.

Miután becsukta maga mögött az ajtót elgondolkoztam rajta, hogy vajon eredetileg is ezért jött-e ki, hogy erre a teljesen kézenfekvő, mégis nehéz kérdésre rávilágítson. Miután nem találtam erre a kérdésre választ, a tekintetemet ismét az égre szegeztem.

Kit válasszak? Olyan bűnösen éreztem magamat ettől a kérdéstől. Úgy éreztem magamat, mint valami vásárló egy boltban, aki nem tudja eldönteni, hogy melyik felsőt vegye meg. Charley és Chris sokkal többet értek ennél. Annyi mindent tettek értem, mint soha senki egész életemben. Chris erőt adott, bátorságot, tartást, magabiztosságot és szenvedélyt. Megadta azt, amit mindig is hiányoltam az életemből. Erősnek és legyőzhetetlennek éreztem magamat mellette. Charley pedig kedvességet, biztonságot és hűséget. Tudtam, hogy rá mindig számíthatok, hogy mindent megtenne azért, hogy megvédjen. Ő pontosan ezért azt nyújtotta, amit hiányoltam a szüleimből, a családomból. A biztos hátteret nyújtotta. De vajon mit ér a biztonság, ha hiányzik belőle a szenvedély? Chris mellett végre éltem. Végre elkezdtem azt, amiről a filmek szólnak, amiről a könyvekben olvastam. A nagy kaland! A nagybetűs élet! De vajon megéri-e a kaland, ha soha sem hagy magamra az az érzés, hogy lehet, hogy utoljára látom? Beleőrülnék, ha elveszíteném. Meghalnék nélküle. Vele együtt én is eltűnnék. Megszűnnék létezni. A tarkómat erősen beleütöttem a kerítésbe, mintha ebből rögtön eszembe jutna a megoldás.  Beletúrtam a hajamba és lassan végigvezettem a kezemet a nyakamig. A tenyerem alatt megéreztem a vékony vágást, majd megborzongtam, amikor végigfuttattam rajta az ujjamat. Rögtön eszembe jutott a válasz. Nem volt már semmi kétségem.

-          Fay! – kiáltotta Ian a nevemet. – Megjöttek!

Gyorsan felálltam és futva tettem meg a kerítés és a hátsó ajtó közti távot. Felrántottam az ajtót, de rögtön meg is torpantam. Chris-en és Bivaly-on lógott Zack, akinek a vállából elég csúnyán ömlött a vér. Rászorítottak ugyan valami anyagot, de már az is teljesen átvérzett.

-          Mi történt? – suttogtam elképedve, de Chris ezt is meghallotta.

-          Elszámoltuk a túlerőt. Volt egy mesterlövész, akit nem vettünk észre. Lekapta Zack-et. – magyarázta Chris, miközben a félig eszméletlen bátyját lefektették az étkező asztalra.

-          Fay? – el is feledkeztem Charley-ról, így a hangja szinte gyomorszájon ütött.

Megfordultam és akkor láttam meg az ajtón belépő nyúzott, kócos, feldagadt arcú Charley-t. Látszott rajta, hogy jól elszórakoztak vele, amíg fogoly volt. A szívem olyan hevesen kezdett el verni örömömben, hogy azt hittem kiszakad a mellkasomból. Mire észbe kaptam, már a nyakában lógtam.

-          Annyira örülök. – elcsuklott a hangom, miközben csonttörő szorítással öleltem.

-          Jól vagyok. – a szava ellenére, a hangja nem ezt árulta el. – Inkább Zack-kel kellene foglalkozni nem velem.

-          Igazad van. – jelentettem ki és elléptem tőle.

Zack ekkor üvöltött fel, mert megpróbálták megnézni a sebét.

-          Kijött a golyó? – kérdezte Ian.

-          Honnan tudjuk? Szerinted azzal foglalkoztunk, miközben lőttek minket? – hördült fel Bivaly.

-          Kell egy orvos. – jelentette ki Jordan, akit csak most vettem észre. Láttam rajta, hogy teljesen ki van bukva. Ebből pedig rögtön tudtam, hogy nem csak az egyik Harton-t zárta a szívébe.

-          Persze! Miért ne hívjunk ide egyből mentőt? – láttam Ian-en, hogy nem viseli valami jól a vér látványát és már kezd szétesni.

-          Én tudok egy jó orvost. – szakítottam meg a hangzavart, mire mindenki döbbenten nézett rám. – De ő messze van, úgy hogy eltarthat egy darabig, amíg ideér.

-          Le fog buktatni minket. – morogta Bivaly.

-          Nem fog. Garantálom. – kelt Chris a védelmemre és sokatmondó pillantást vetett felém.

Vettem a célzást, így egyből tárcsázni kezdtem. Miután Jason-nek kijelentettem, hogy sürgős és hogy nem mondhatom el miről van szó, egyből kijelentette, hogy rögtön indul. Rábeszéltem, hogy ebből hagyja ki Alyson-t és anyáéknak se szóljon. Tudtam, hogy megteszi, amire kérem, mivel mindennél jobban megbíztunk egymásban. Ezután a telefonbeszélgetés után nem nagyon hangzott el több párbeszéd. Mindenki csendbe burkolózott és próbált segíteni Zack körül. Már legalább két órája vártunk, de szerencsére nem ért a golyó ütőeret, így lassan csökkent Zack vérzése. A fájdalom ennek ellenére megmaradt és egyre kevésbé volt magánál.

-          Ki kellene menni Jason elé a reptérre. – jelentette ki Chris megtörve ezzel a fojtogató csendet.

-          Veled megyek. – jelentettem ki ellenvetést nem tűrő hangon.

-          Rendben.

-          És én is. – Charley most először szólalt meg az ittléte alatt, mikor mindenkitől egy értetlen pillantást kapott, folytatta. – Miattam lőtték meg, úgyhogy menni akarok. – láttam rajta, hogy tényleg szeretne jönni és valószínűleg Chris is.

-          Rendben. Induljunk. – jelentette ki és felkapta a hat lövetűt, ami az asztalon pihent Zack mellett.

Tudtam, hogy csak azért akarja magával hozni, hogy engem nagyobb biztonságban tudjon, így nem szóltam semmit.

A kocsiban sem volt kedélyesebb a hangulat. Ugyan olyan nyomott volt, ráadásul láttam Chris-en, hogy borzasztóan aggódik. Én ültem az anyósülésen, így erős kényszert éreztem, hogy megfogjam a kezét, de tudtam, hogy nem tehetem. Egyszerűen nem tudtam, amíg Charley a hátsó ülésen ült és láthatta.

-          Tudok egy rövidebb utat a reptérre. – szólalt meg Charley hátulról.

-          Szerintem ez a legrövidebb út. – jelentette ki komoran Chris. Most ugrik a majom a vízbe... kezdődik.

-          De azzal időt spórolunk. – makacskodott tovább Charley.

-          Azt mondtam, hogy...

-          Miért ne mehetnénk arra? – vágtam közbe gyorsan. – Minden perc számít. – tettem hozzá és láttam rajta, hogy megenyhül.

-          Mond! – vetette hátra Chris.

Charley egész sokáig utasított minket minek következtében a környék egyre elhagyatottabb lett.

-          Biztosan tudod, hogy merre megyünk? – kérdezte bizonytalanul Chris, de ekkor egy pisztoly csöve fúródott a tarkójához.

-          Egészen biztosan. – morogta Charley, miközben a pisztolyát egyenesen Chris fejéhez szorította.