Fontos!

Sziasztok drága, hűséges olvasóim!

Sajnos szomorú hírt kell közölnöm. Kénytelen vagyok felhagyni a blog írásával...
Egyedül a Twin Fate-et folytatom majd, hiszen azt nem egyedül írom, így nem hagyom cserben a másik szerzőt. A Charm of guilt valamint a Silhouettes of the past írását azonban be kell fejeznem...

A jövő évem már beleszámít az egyetemi felvételimbe illetve iskola mellett külön órákra kell járnom... plusz a blogok mellett még saját könyveket is írok, így egyszerűen nem tudom összehangolni a teendőimet három blog írásával is...

Nem tudom szavakba önteni, hogy mennyire sajnálom. El sem tudjátok képzelni mennyire fognak hiányozni a komijaitok és a tudat, hogy szeretitek olvasni, amit írok... de remélem megértitek, hogy miért fejezem be és nem fogtok rám haragudni a döntésem miatt.

A blogokat még meghagyom egy hónapig, utána azonban törölve lesznek ( nehogy elfogjon a vágy, hogy folytassam az írást... ezzel háttérbe szorítva a tanulmányaimat :$ ).

Köszönök mindent! Hiányozni fogtok! Vigyázzatok magatokra és legyetek rosszak! ; ) <3

32. fejezet

32. fejezet

-          Charley, te mit csinálsz? – kérdeztem teljesen ledöbbenve. – Elment az eszed?

-          Nem, drágaságom. Egy percre sem ment el. – gúnyosan vigyorgott rám.

Talán ez még inkább megdöbbentett. Az a Charley, akit megismertem teljesen eltűnt. Chris nem mondott semmit csak megfeszült állkapoccsal meredt előre.

-          A rendőrség nem erre van. Oda viszel, nem igaz? – törte meg végül a hosszú óráknak tűnő másodpercnyi csöndet Chris.

-          Nem. Mondjuk úgy, hogy a rendőri hivatás csak egy kevésbé jövedelmező hobbim. – egyszerre esett le Chris-szel, hogy mit is jelentenek Charley szavai.

-          Akkor Fay-t ebből hagyd ki! Neki ehhez semmi köze. – morogta Chris le sem véve szemét az útról.

-          Ó dehogynem. – vigyorgott gonoszan Charley, majd erőteljesen megbökte Chris fejét a pisztollyal. – Itt állj meg! Fay szállj ki! Te maradj a helyeden! – ismét egy erőteljes bökés. – Aztán Fay nyisd ki nekem az ajtót!

Gyorsan, gondolkozás nélkül megtettem, amit kért. Kiszálltam és kinyitottam az ajtót. Amint Charley kilépett elkapta a karomat és odarántott magához. a pisztoly csöve erősen a halántékomhoz nyomódott. Akaratlanul felszisszentem. Chris-szen láttam, hogy a pisztolyáért akar nyúlni, de Charley megszólalt előtte.

-          Most pedig te jössz. Szállj ki és semmi gyanús, hirtelen mozdulat vagy ez a szépség golyót kap a fejébe! – elakadt a szavam.

Hogy foghatok ki magamnak csak rossz fiúkat? Miért ver engem a Sors? Ez valami átok vagy valami különleges képességem?

Chris ez idő alatt, amíg én fejben szitkozódtam és a Sorsot okoltam, odaállt elénk.

-          Most pedig szépen add ide a pisztolyodat! – jelentette ki Charley. Végünk van. Az lett volna az utolsó esélyünk a szabadulásra. Ezt láttam Chris elgyötört, haragtól fekete szemeiben is. Lassan előhúzta és felénk nyújtotta. – Fay drágám vedd el tőle!

Óvatosan odanyújtottam a kezemet és kelletlenül elvettem a fegyvert. Akkor először fogtam a kezemben pisztolyt. Hideg volt és gyűlöltem a tapintását. Megijesztett, hogy milyen erőteljesnek és kegyetlennek éreztem magamat tőle. Egy pillanatra még el is fogott a vágy, hgy használjam és lelőjem Charley-t, azonban az emberölés gondolatára kavarogni kezdett a gyomrom, ráadásul Charley pisztolya a halántékomnál valószínűleg hamarabb elsült volna, mint hogy én meghúzzam a ravaszt.

-          Most már engedd el Fay-t! – sziszegte Chris az összepréselt ajkai között.

-          Ugyan miért tenném? – vigyorgott gonoszan. – Még előtte tedd a derekamhoz a fegyvert kedveském. – most nekem címezte a kárörvendő vigyorát.

-          TE...! – kezdte Chris, de én félbe szakítottam.

-          Chris! – hurrogtam le és megfordultam, hogy teljesíteni tudjam Charley parancsát. Nem kockáztathattam meg, hogy Chris-nek baja esik.

-          Hmm, milyen kár, hogy eddig a részig nem jutott el a kapcsolatunk. – rám kacsintott.

-          Undorító vagy. – sziszegtem miközben beraktam a pisztolyt a nadrágjához.

-          Te meg irtó szexi amikor mérges vagy. – ismét kacsintott, de én elfordultam tőle.

-          Most már végre elengednéd? – láttam Chris-szen, hogy nem tudja már sokáig vissza fogni magát.

-          Ha ennyire szeretnéd. – jelentette ki Charley és a földre lökött.

-          Menj innen Fay! – morogta Chris rám nézve, de Charely közbe szólt.

-          Nem megy sehova! Az édes, kedves apukája direkt kérte, hogy nézessem vele végig. – elkerekedett szemekkel meredtem rá.

Az nem lehet... Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Megint eszembe jutott a macskám, aminek kitörette a nyakát. Nem teheti! Nem lehet ennyire szívtelen! 

-          Valamit üzent is. De mit is? – Charely hangosan elgondolkozott. – Ja igen. Azt üzeni, hogy csalódott, amiért elfelejtetted, hogy mit tanított. Ne engedj közel magadhoz senkit! – olyan beleéléssel mondta, mintha ő maga mondta volna nekem. – Vagy valami ilyesmit. Na de akkor essünk túl rajta. – sóhajtott és hallottam, ahogy kibiztosítja a fegyvert.

-          Várj! – kiáltottam fel, de olyan távolinak tűnt a hangom, mintha nem is én mondtam volna.

Egy valami járt végig a fejemben, még pedig az, hogy Christ nem veheti el tőlem. Őt nem. Inkább halok meg én, mint ő. Ezzel az elhatározással keltem fel a földről, ahova Charley lökött. Magabiztos léptekkel indultam el Charley felé. Láttam a szemem sarkából, hogy Chris is döbbenten nézi, hogy mit tervezek. Miközben Charley felé lépkedtem folyamatosan beszéltem.

-          Mikor megtudtam, hogy eltűntél azt sem tudtam, hogy mit teszek, egyszerűen csak tudtam, hogy meg kell hogy találjalak. Miközben pedig azt vártam, hogy Chris és a többiek megmentsenek téged, elgondolkoztam. Feltettem magamban a kérdést, hogy kit választanék. Őt vagy téged? – már ott álltam előtte. Mind a ketten feszülten vártak. Egy pillanatra pedig megláttam Charley szemében a régi Chraley-t, vagyis azt, akinek hittem őt. – És tudod kit választottam? – itt még a hangom is elcsuklott.

Mielőtt azonban bármit válaszolhatott volna, ajkaira tapadtam. Undorodtam tőle és legszívesebb hátralépve köptem volna egyet, de muszáj volt ezt tennem, hogy ne vegye észre, amikor is elveszem tőle Chris pisztolyát. Egyre hevesebben csókolt vissza a kezdeti sokk után, a pisztolyt tartó kezét azonban egy pillanatra sem engedte le. Kezemet a mellkasán nyugtatva vittem egyre lejjebb, miközben mohón faltam ajkait. Az egyetlen megoldás az volt, hogy azt képzeltem éppen Chris-t csókolom, nem pedig egy hazug, hidegvérű gyilkost. A szabad kezét jóval derekam alá csúsztatva húzott magához még közelebb. Ebben reménykedtem, ugyanis így fel sem tűnt neki, amikor elértem a pisztolyt. Sőt még egy erőteljes nyögést is kihúztam belőle. Undorító, de legalább ostoba is! Amikor végre magabiztosan tartottam a pisztoly hideg markolatát, hirtelen kirántottam és megszakítva a csókot ugrottam hátrébb.

-          Tedd le a pisztolyt Charley! – kezemben remegett a pisztoly, de a hangom magabiztos volt.

Nem tudom, hogy Charley vagy Chris volt-e jobban megdöbbenve. Aztán visszatért a kegyetlenség a szemeibe. Így könnyebb volt pisztolyt szegeznem rá.

-          El kell ismernem, hogy bátor és okos tett volt. Ki hitte volna, hogy legalább olyan kegyetlen tudsz lenni, mint az apád? – itt nagyot nyeltem. Ez nem igaz!

-          Tedd le a fegyvert Charley vagy esküszöm,hogy meghúzom a ravaszt! – figyelmeztettem.

-          Szerintem nem is tudod, hogy hogyan kell egyáltalán kibiztosítani. – jelentette ki megvetően. Ekkor azonban egy kattanással cáfoltam meg a szavait. Egy pillanatra félelem suhant át az arcán, de végül ismét rendezte az arckifejezését. – Úgy sem tudsz lelőni és ezt itt mindannyian tudjuk. – szemét ismét Chris-re szegezte. – Azt hiszem ideje lezárnunk ezt a kabarét. Fay veled utána számolok. Ég veled Christopher Harton!

Az elhagyatott földutat egy lövés rázta meg. Úgy sikított bele a csendbe, mint egy robbanás. Egy robbanás, ami darabokra szakította a világomat. Egy éles, segélykérő sikoly, ami nem csak hogy megváltoztatta a világot, kitörölte a világból Fay Lawrence-t. Az a Fay soha többé nem létezik. Az a Fay meghalt azzal a velőtrázó, kegyetlen lövéssel együtt. 

Sziasztok drága olvasóim! ^-^ Tudom, hogy ez egy kicsikét rövid rész lett, de ezt már inkább csak levezetésnek szántam. DE ne aggódjatok, mert nincs még vége ; ) Szeptembertől folytatom a történetet... mivel azonban hajthatatlan és kegyetlen vagyok, ezért azt szándékosan kihagytam a sztoriból, hogy ki lőtt és kire. : / El tudom képzelni, hogy milyen idegőrlő lehet, de kell valami ami visszacsábít majd titeket két hónap múlva ; P Addig is szép nyarat és elképesztően jó nyári szünetet kívánok mindenkinek! <3 Szeptemberben ismét jövök! <3 Tsóközön! <3

4. Díjam : ))

Köszönöm a díjat Cleo Farelly-nek! : )

1. Írj 11 dolgot magadról! 

- Van négy macskám.
- Sokak szerint makacs és önfejű vagyok.
- Szeretem magasra tenni a lécet, hogy minél nagyobb kihívás elé állítsam magamat.
- Amit mondok, azt rendszerint mindig be is tartom.
- Imádok olvasni.
- Szívesen rendeznék egyszer egy filmet vagy szerepelnék benne.
- Utálom, ha valaki azt hiszi, hogy ismer, pedig az ég világon semmit sem tud rólam.
- Szeretek néha elvonulni és magamban gondolkozni.
- Rendszerint jobban kijövök a fiúkkal, mint a lányokkal.
- 6 évig kézilabdáztam, de a sérüléseim miatt abba kellett hagynom.
- Mottóm: "Az élet nem arról szól, hogy várod a vihar elvonulását, hanem hogy megtanulsz esőben táncolni"

2. Válaszolj 11 kérdésre!

1. Mióta blogolsz?
Talán március óta... nem tudom pontosan

2. Hobbid az íráson kívül?
Éneklés, olvasás, rajzolás. : )

3. Kedvenc étel?
Pizza vagy gyros... nem tudok választani. : /

4. Kedvenc állat?
Ló, na meg a lámák is kezdenek beleférkőzni a szívembe. : P

5. Melyik a kedvenc zenéd?
Hangulatomtól függ.

6. Sportolsz? Mit?
Foci, röpi, vagy kosár, bármi, amit lehet. De ezeket is csak hobbi szinten...

7. Tudsz valamilyen hangszeren játszani?
Tanultam zongorázni, de fejből már nem tudok semmit. Esetleg kottából menne... : )

8. Hogyan jellemeznéd magadat?
Vicces, kicsit őrült és nagyszájú. : $

9. Kedvenc szín?
Sötét lila.

10. Kedvenc blog?
Twin Fate, és nem csak azért, mert társszerző vagyok, hanem azért is mert mindig feldob ^-^

11. Fanfiction vagy nem fanfiction?
Fanfiction.

3. Tegyél fel 11 kérdést!

1. Milyennek képzelsz el egy tökéletes napot?
2. Inkább a rossz fiúk vagy a jó fiúk jönnek be?
3. Kedvenc évszak? Miért?
4. Ha egy lakatlan szigetre kerülnél, kit vinnél magaddal és miért?
5. Kedvenc édesség?
6. Van valamilyen háziállatod? Mi az?
7. Szeretsz olvasni? Milyen fajta könyveket?
8. Mi az, amit megváltoztatnál magadon?
9. Inkább cicás vagy kutyás vagy?
10. Allergiás vagy valamire? Ha igen, mire?
11. Hány blogod van összesen? Mik azok?

4. Küldd tovább 11 embernek!
( esélytelen, hogy össze tudjak szedni 11 embert, tehát nézzétek el nekem ezt a hiányosságomat. : $ )

Berényi Barbara

Hát igen... most csak egy embernek küldöm, mert kezdek kifogyni azokból, a kevéske kis blogokból, amiket olvasok. : $

31. fejezet

Sziasztok drága, hűséges olvasóim! ^-^ El sem tudom mondani mennyire sajnálom, hogy csak ilyen elszórtan tudom hozni a részeket. Imádlak titeket, amiért ennek ellenére még mindig visszajártok... imádlak titeket! <3 Azonban kénytelen vagyok bejelenteni, hogy csak úgy, mint a Silhouettes of the past-ban, itt is szünetelni fog az írás szeptemberig. Még ezután lesz egy utolsó rész, aztán két hónap szünet. : ( De addig is, jó olvasást kívánok és természetesen kellemes vakációt mindenkinek! ; ) <3

31.fejezet

Ian egy elhagyott raktárépületben bukkant rá Charley-ra. Azt nem igazán értettem hogyan, mert mindenféle szakszót magyarázott, amiből egy büdös szót sem értettem. Őszintén szólva, nem is érdekelt. Amint meghallottam, hogy Charley meg van, rögtön felpattantam, hogy induljunk. Chris azonban egyből kijelentette, hogy nem mehetek velük. Ezután következett egy nem éppen rövid vita, amit sajnálatos módon, Zack közbe avatkozása miatt, ő nyert. Tehát ezért van az, hogy most itt ülök a kertben, törökülésben a fűben, hátamat a kopott kerítésnek támasztva, az eget bámulva. Egyszerűen megőrjített, hogy tétlenül kell ülnöm.

Ian-an, Jordan-en és rajtam kívül, mindenki elment. Éppen azon gondolkoztam, hogy mit is keresek én itt és hogyan jutottam el idáig az életemmel, amikor kinyílt a hátsó ajtó. Először azt hittem, hogy Jordan jött ki bosszantani nagy unalmában, de megkönnyebbülésemre csak Ian volt az. Egy halvány mosolyt villantott, miközben egy lábon egyensúlyozva, kezében két bögrével, becsukta az ajtót az egyik lábával.

-          Csatlakozhatok?

-          Persze. – mosolyodtam el én is félénken.

Mikor leült átnyújtotta az egyik bögrét. Szinte automatikusan kortyoltam belőle, így csak a negyedik korty után jöttem rá, hogy tea van benne. Elmosolyodtam a gondolaton, hogy anyám még a teát se nagyon engedte kis koromban, mivel abban is sok volt a cukor. A tudat, hogy most a tea ivás a lehető legártatlanabb dolog, amit csinálok, egyszerűen levakarhatatlan mosolyt festett az arcomra.

-          Mi az? – szólalt meg mellettem Ian olyan képet vágva, mintha attól tartana, hogy rajta derülök ilyen jót.

-          Semmi... – ismét belekortyoltam a teába. – csak ez az egész. – láttam rajta, hogy nem teljesen érti mire akarok kilyukadni. Magam sem tudom miért, de jól esett hangosan kimondanom az érzéseimet, ezért be sem állt a szám, miközben meséltem. – Egész életemben anyu és apu pici lánya voltam. Több dolgot tiltottak, mint engedtek és olyan közegben nőtten fel, amit nem kívánnék senki másnak. A fegyverek látványa mindennaposnak számított a testőrök miatt. A vicces az, hogy a fekete öltönyös, nagydarab férfiak sokkal ijesztőbbnek tűntek nekem. Talán mert a fegyverekről tudtam, hogy a testőrök miatt vannak ott, de hogy a testőrök miért voltak ott, azt sokáig nem értettem. – ismét elmosolyodtam a nyomorúságomon. – Most már persze ez is világos. Hiszen az apám egy bűnöző. – kissé felnevettem, de semmi öröm nem volt a hangomban. – Az egész életemet úgy éltem, ahogy a szüleim akarták. Aztán végre elkerültem a családi fészekből. Saját lakásom lett, ezáltal saját, önálló életem. És nézd mit kezdtem vele... Itt ülök egy bűnbarlang hátsókertjében. - itt kaptam egy rosszalló pillantást. – Ne haragudj! Szóval itt ülök egy büntetett előéletű hackerrel és éppen egy rendőr életéért aggódom, aki lehet hogy már nincs is életben és akit lehet, hogy pontosan az apám miatt kaptak el. – sóhajtottam és egy nagyot kortyoltam a teába. – Mielőtt kijöttél pont azon agyaltam, hogy hogyan fordulhatott fel minden fenekestül csak mert megismertem Chris-t.

Pár másodpercig csönd borította ismét az elvadult kertet, de végül Ian megtörte, mintha csak eddig gondolkodott volna, hogy mit is mondjon.

-          Sajnálom. – bökte ki.

-          Mindegy. – vontam meg a vállamat. – Lehetne rosszabb is, nem? – mosolyogtam rá annyira őszintén amennyire csak tudtam.

Most sokkal hosszabb volt a beállt csend, de egy kicsit sem kínos. Mind a ketten a gondolatainkba voltunk merülve. Egyikünk sem akarta megzavarni a csendet. Mintha ez a csend tartaná a békét, ami ha megszűnik elszabadul a pokol. Rossz előérzetem volt és sehogy sem hagyott nyugodni.

-          Egyébként. – szólaltam meg legalább egy fél órás hallgatás után, miután kiürült a bögrém. – Miért keresitek ilyen gőzerővel Charley-t? Ő nem jelent nektek semmit.

Ian még mindig hallgatott, pont mint az előbb, úgy tűnt, mintha jól megfontolná a választ, mielőtt kimondja.

-          Charley nem jelent semmit, de Chris igen. Ő a mi kis családunk tagja. Neki meg te jelentesz sokat, így nekünk is sokat jelentesz. Mint valami láncreakció. Ebből gondolom tehát, hogy neked Charley jelent sokat. – olyan tekintettel nézett rám, mintha el kellene szégyellnem magamat. Most először éreztem magamat kényelmetlenül Ian mellett. – Tudod, nagyon becsülöm Chris-t. Azok után ami közted és Charley között történt...

-          Tudsz róla? – bukott ki a számon, miközben éreztem, hogy elpirulok szégyenemben.

-          Unalmasak tudnak itt lenni a napok megfigyelés közben, így csak a sztorizgatás marad. – vigyorodott el szélesen. – Na szóval, ha én lennék Chris helyében, biztosan nem mozdítanám még a kisujjamat sem azért a pasiért, aki ellopta tőlem a nagy szív szerelmemet. – a mondat végére már egy kis gúnyolódással próbálta tompítani a mondandója élét, de még így is éreztem az üzenetét.

Szíven ütött, hogy eddig bele se gondoltam Chris szemszögéből. Hirtelen lelkiismeret furdalásom lett, amiért úgy leüvöltöttem a fejét. Igaza volt Ian-nek. Chris-nek nem kellene ekkora erőbedobással keresnie Charley-t, azok után ami köztünk történt. Akkor először éreztem, hogy kettőnk közül én vagyok a rossz.

Kihasználtam őt, pont, mint előtte Charley-t. Mi van ha pont olyan vagyok mint az apám? Mindent megteszek csak hogy elérjem a célomat. Lehetséges, hogy ilyen erős a genetika? Lehet hogy én is odáig süllyedek ahova ő? Végül is már most is illegális dolgot teszek. Hogy jutottam ide? Hol rontottam el?

-          Kérdezhetek valamit? – Ian hangja zökkentett vissza az egyre növekvő borúlátásomból. Bátortalanul bólintottam. – Ha Charley-t visszahozzák és itt állnak majd előtted mind a ketten, akkor kit választasz majd?

Olyan váratlanul ért a kérdése, hogy megint nem tudtam megszólalni. Ian észre vette a habozásomat. Kedvesen elmosolyodott, majd felkelt mellőlem. Lenyújtotta a kezét a bögréért.

-          Nem ártana ezt a kérdést tisztáznod magadban, mielőtt visszaérnek. – nézett rám még mindig mosolyogva, majd magamra hagyva visszament a házba.

Miután becsukta maga mögött az ajtót elgondolkoztam rajta, hogy vajon eredetileg is ezért jött-e ki, hogy erre a teljesen kézenfekvő, mégis nehéz kérdésre rávilágítson. Miután nem találtam erre a kérdésre választ, a tekintetemet ismét az égre szegeztem.

Kit válasszak? Olyan bűnösen éreztem magamat ettől a kérdéstől. Úgy éreztem magamat, mint valami vásárló egy boltban, aki nem tudja eldönteni, hogy melyik felsőt vegye meg. Charley és Chris sokkal többet értek ennél. Annyi mindent tettek értem, mint soha senki egész életemben. Chris erőt adott, bátorságot, tartást, magabiztosságot és szenvedélyt. Megadta azt, amit mindig is hiányoltam az életemből. Erősnek és legyőzhetetlennek éreztem magamat mellette. Charley pedig kedvességet, biztonságot és hűséget. Tudtam, hogy rá mindig számíthatok, hogy mindent megtenne azért, hogy megvédjen. Ő pontosan ezért azt nyújtotta, amit hiányoltam a szüleimből, a családomból. A biztos hátteret nyújtotta. De vajon mit ér a biztonság, ha hiányzik belőle a szenvedély? Chris mellett végre éltem. Végre elkezdtem azt, amiről a filmek szólnak, amiről a könyvekben olvastam. A nagy kaland! A nagybetűs élet! De vajon megéri-e a kaland, ha soha sem hagy magamra az az érzés, hogy lehet, hogy utoljára látom? Beleőrülnék, ha elveszíteném. Meghalnék nélküle. Vele együtt én is eltűnnék. Megszűnnék létezni. A tarkómat erősen beleütöttem a kerítésbe, mintha ebből rögtön eszembe jutna a megoldás.  Beletúrtam a hajamba és lassan végigvezettem a kezemet a nyakamig. A tenyerem alatt megéreztem a vékony vágást, majd megborzongtam, amikor végigfuttattam rajta az ujjamat. Rögtön eszembe jutott a válasz. Nem volt már semmi kétségem.

-          Fay! – kiáltotta Ian a nevemet. – Megjöttek!

Gyorsan felálltam és futva tettem meg a kerítés és a hátsó ajtó közti távot. Felrántottam az ajtót, de rögtön meg is torpantam. Chris-en és Bivaly-on lógott Zack, akinek a vállából elég csúnyán ömlött a vér. Rászorítottak ugyan valami anyagot, de már az is teljesen átvérzett.

-          Mi történt? – suttogtam elképedve, de Chris ezt is meghallotta.

-          Elszámoltuk a túlerőt. Volt egy mesterlövész, akit nem vettünk észre. Lekapta Zack-et. – magyarázta Chris, miközben a félig eszméletlen bátyját lefektették az étkező asztalra.

-          Fay? – el is feledkeztem Charley-ról, így a hangja szinte gyomorszájon ütött.

Megfordultam és akkor láttam meg az ajtón belépő nyúzott, kócos, feldagadt arcú Charley-t. Látszott rajta, hogy jól elszórakoztak vele, amíg fogoly volt. A szívem olyan hevesen kezdett el verni örömömben, hogy azt hittem kiszakad a mellkasomból. Mire észbe kaptam, már a nyakában lógtam.

-          Annyira örülök. – elcsuklott a hangom, miközben csonttörő szorítással öleltem.

-          Jól vagyok. – a szava ellenére, a hangja nem ezt árulta el. – Inkább Zack-kel kellene foglalkozni nem velem.

-          Igazad van. – jelentettem ki és elléptem tőle.

Zack ekkor üvöltött fel, mert megpróbálták megnézni a sebét.

-          Kijött a golyó? – kérdezte Ian.

-          Honnan tudjuk? Szerinted azzal foglalkoztunk, miközben lőttek minket? – hördült fel Bivaly.

-          Kell egy orvos. – jelentette ki Jordan, akit csak most vettem észre. Láttam rajta, hogy teljesen ki van bukva. Ebből pedig rögtön tudtam, hogy nem csak az egyik Harton-t zárta a szívébe.

-          Persze! Miért ne hívjunk ide egyből mentőt? – láttam Ian-en, hogy nem viseli valami jól a vér látványát és már kezd szétesni.

-          Én tudok egy jó orvost. – szakítottam meg a hangzavart, mire mindenki döbbenten nézett rám. – De ő messze van, úgy hogy eltarthat egy darabig, amíg ideér.

-          Le fog buktatni minket. – morogta Bivaly.

-          Nem fog. Garantálom. – kelt Chris a védelmemre és sokatmondó pillantást vetett felém.

Vettem a célzást, így egyből tárcsázni kezdtem. Miután Jason-nek kijelentettem, hogy sürgős és hogy nem mondhatom el miről van szó, egyből kijelentette, hogy rögtön indul. Rábeszéltem, hogy ebből hagyja ki Alyson-t és anyáéknak se szóljon. Tudtam, hogy megteszi, amire kérem, mivel mindennél jobban megbíztunk egymásban. Ezután a telefonbeszélgetés után nem nagyon hangzott el több párbeszéd. Mindenki csendbe burkolózott és próbált segíteni Zack körül. Már legalább két órája vártunk, de szerencsére nem ért a golyó ütőeret, így lassan csökkent Zack vérzése. A fájdalom ennek ellenére megmaradt és egyre kevésbé volt magánál.

-          Ki kellene menni Jason elé a reptérre. – jelentette ki Chris megtörve ezzel a fojtogató csendet.

-          Veled megyek. – jelentettem ki ellenvetést nem tűrő hangon.

-          Rendben.

-          És én is. – Charley most először szólalt meg az ittléte alatt, mikor mindenkitől egy értetlen pillantást kapott, folytatta. – Miattam lőtték meg, úgyhogy menni akarok. – láttam rajta, hogy tényleg szeretne jönni és valószínűleg Chris is.

-          Rendben. Induljunk. – jelentette ki és felkapta a hat lövetűt, ami az asztalon pihent Zack mellett.

Tudtam, hogy csak azért akarja magával hozni, hogy engem nagyobb biztonságban tudjon, így nem szóltam semmit.

A kocsiban sem volt kedélyesebb a hangulat. Ugyan olyan nyomott volt, ráadásul láttam Chris-en, hogy borzasztóan aggódik. Én ültem az anyósülésen, így erős kényszert éreztem, hogy megfogjam a kezét, de tudtam, hogy nem tehetem. Egyszerűen nem tudtam, amíg Charley a hátsó ülésen ült és láthatta.

-          Tudok egy rövidebb utat a reptérre. – szólalt meg Charley hátulról.

-          Szerintem ez a legrövidebb út. – jelentette ki komoran Chris. Most ugrik a majom a vízbe... kezdődik.

-          De azzal időt spórolunk. – makacskodott tovább Charley.

-          Azt mondtam, hogy...

-          Miért ne mehetnénk arra? – vágtam közbe gyorsan. – Minden perc számít. – tettem hozzá és láttam rajta, hogy megenyhül.

-          Mond! – vetette hátra Chris.

Charley egész sokáig utasított minket minek következtében a környék egyre elhagyatottabb lett.

-          Biztosan tudod, hogy merre megyünk? – kérdezte bizonytalanul Chris, de ekkor egy pisztoly csöve fúródott a tarkójához.

-          Egészen biztosan. – morogta Charley, miközben a pisztolyát egyenesen Chris fejéhez szorította. 

30. fejezet

Sziasztok hűséges, szeretett olvasóim! ^-^ Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire sajnálom, hogy mostanában ilyen késve tudom csak hoznia  részeket. Azt pedig köszönöm, hogy ennek ellenére töretlenül jönnek a visszajelzések és a megtekintések. <3 Remélem ez ezután is így lesz ; ) Nem is húzom tovább az időt csak Jó olvasást kívánok! tsóközön <3

30.fejezet

-          Fay. – Chris nem sokkal utánam lépett be a szobánkba. Én addigra már elmélyülten dobáltam a ruháimat a táskámba, figyelmen kívül hagyva a felszólítást. – Fay. – mondta ismét, de most megfogta a kezemet is, ezzel megállásra kényszerítve.

-          Mennem kell, Chris. Meg kell találnom. – azzal ki is téptem a kezéből a kezemet és folytattam volna a pakolást, ha nem fog meg ismét.

-          A fiúk már dolgoznak az ügyön. – megtorpantam és értetlenül fordultam oda hozzá.

-          A fiúk?

-          Ahogy te hívod őket, az „Igazságbrigád”. – elmosolyodott én azonban döbbentem léptem tőle hátra.

-          Te tudtad? – kérdeztem fenyegető hangsúllyal. Ez volt az a pillanat, amikor láttam az arcán, hogy rájön, ezt nem így kellett volna közölnie.

-          Igen. Mielőtt eljöttem volna Londonból, hallottam, hogy... – itt már lendült a kezem de megfogta a levegőben. – Ne haragudj! Nem akartam, hogy feleslegesen aggódj.

-          Nem akartad, hogy... ? – idéztem hápogva a dühtől. – Te képes voltál elcsábítani, mikor tudtad, hogy a jelenlegi pasim valószínűleg golyóval a fejében hever valami csatornában?! – üvöltöttem kikelve magamból és jelen pillanatban nem érdekelt, hogy ki hallja meg.

-          Ez így tényleg elég önzően hangzik a te szádból, de...

-          Nincs de, Christopher! – itt kaptam egy döbbent pillantást amiért az egész nevét használtam. – Egyszerűen csak el kellett volna mondanod! Ez a te bajod! Egyszerűen képtelen vagy az igazat mondani, akárcsak egyszer az életben! Csak akkor vagy képes belevonni az ilyenekbe, ha már nincs más választásod vagy amikor neked megfelel. Tudod mit? Azt sem tudom ki vagy! – kiáltottam a végét, majd miután beledobtam még egy pulcsit a táskámba, felkaptam a hátamra és sietős léptekkel hagytam ott a döbbenten néző Chris-t.  

A folyosón, amikor kiléptem beleütköztem Elisabeth-be. Láttam, hogy nyitja a száját, de most valahogy nem volt kedvem végighallgatni egy ostoba kérdést így felemeltem a kezemet, minek következtében tenyeremet kis híján az arcába nyomtam.

-          Ne most! – azzal már tovább is siettem.

Odalent egyedül az anyám volt az, aki elkerekedett szemekkel nézett, de meg sem álltam, csak belebújtam a csizmámba és kiléptem a csípős hidegbe. A térdig érő hónak köszönhetően a csizmám pillanatok alatt megtelt hóval. Szerencsére a kocsim nem volt annyira lefagyva, mint gondoltam. De mikor már vagy tíz perce szenvedtem azzal, hogy levakarjam róla a jeget, Chris lépett ki utánam a házból és öles léptekkel sietett oda hozzám a hóban. Az ő hátán is ott volt a táskája.

-          Remélem nem gondoltad, hogy velem jöhetsz. – morogtam le sem véve a szememet a jégről.

-          Csak segíteni akarok. – jelentette ki, miközben bedobta a táskáját a kocsi hátsó ülésére.

-          Épp eleget segítettél, köszönöm.

Chris megragadta a kezemet és nekinyomott a kocsi oldalának.

-          Ne engem hibáztass mindenért, Fay! – sötét szemei fogva tartották a pillantásomat.  

-          Miért ne? Tökéletesen normális életem volt, amíg fel nem bukkantál.

-          Ez nem igaz! Mielőtt felbukkantam egyszerűen csak nem tudtál semmit, csak élted az életed az elképzelt, tökéletes ábrándod szerint. Nem én tehetek róla, hogy Charley-t elrabolták és arról sem, hogy az apád egy maffizózó. – a szavak ismét tőrként fúródtak a szívembe. Mi van ha az apám tehet erről is? Nem a tudtam és nem is akartam ebbe belegondolni.

-          Elég! Hagyj békén! – vergődtem, de a szorítása nem enyhült.

-          Le kell higgadnod Fay, mert ezzel semmire sem mész. – hangja nyugodt volt, mint a pillantása.

-          Eressz el és nyugodt leszek! – morogtam, mire Chris valóban elengedett. Félve húzta el a kezeit, mintha attól félne, hogy ha elenged átváltozok valami vérszomjas szörnnyé.

Hogy tudjam tartani az ígéretemet, muszáj volt vennem egy mély levegőt, majd kifújni. Meleg leheletem előttem gomolygott a hideg levegőben. A fejem kitisztult.

-          Ülj be a kocsiba én lekaparom a maradék jeget. – ajánlotta fel Chris én meg készségesen elfogadtam, mivel már sajogtak az ujjaim a kesztyűhiányom miatt.

Alig húsz perc alatt Chris végzett és máris úton voltunk. Mire lejutottunk a hegyekből, egy örökkévalóságnak tűnt. Szerencsére Jason infója téves volt és már aznap munkába lendültek a hókotrók. ennek következtében csak hat négy óránkba telt lelt, míg lejutottunk az első járható útra. Egész idő alatt nem szóltunk egymáshoz. Én végig kifelé bámultam az ablakon, a tova suhanó havas tájra. A gondolataim megállás nélkül Charley körül jártak. Bele sem mertem gondolni, hogy mi lehet vele. A gondolat, hogy esetleg az én hibámból történt vele mindez, pedig az út végére lassan az őrületbe kergetett. Már teljesen ki voltam készülve, mire végre leszállt a gépünk Londonban. Chris előtt vágtam át a tömegen és az utasokat váró hozzátartozók között, amikor megakadt a szemem az egyik papíron. Lawrence és Harton. Először simán elmentem mellette, de aztán muszáj volt vissza mennem, hogy ismét szemügyre vegyem. Csak miután háromszor újra olvastam a szavakat utána néztem meg a hozzátartozó embert is. Egy alacsony, gyerekképű pasi volt, játékosan csillogó szemekkel.

-          Fay? – nézett rám kérdőn, én meg hirtelen nem tudtam, hogy letagadjam és tovább siessek vagy ismerjem be, hogy igen drága vadidegen, ez lennék én. Mielőtt még eldönthettem volna, hogy melyiket választom, Chris lépett oda hozzánk.

-          Üdv Patric! – köszöntötte Chris egy széles mosollyal és egy kézrázással. – Fay, ő itt Patric, a kis magán kopónk, Patric ő itt Fay. – vezette le Chris a gyors bemutatkozást.  

-          Örvendek. – mosolyodtam el félénken mikor kezet ráztunk.

-          Úgy szint. Még szebb vagy, mint amilyennek Chris leírt, pedig hidd el... – itt kapott egy oldalba könyöklést.

-          Sok a duma, induljunk. – morogta Chris és most ő vette át a vezetést, maga után húzva engem is.

Odakint egy nagy fekete furgon várt miket a reptér előtt. Meg akartam említeni, hogy milyen hátborzongató, de inkább nem szóltam semmit, csak beszálltam a hátsó ülésre, egy magas, kigyúrt, fekete pasi mellé.

-          Üdv. – mosolyogtam a változatosság kedvéért félénken, miközben felé nyújtottam a kezemet. – Fay vagyok.

-          John, de hívj csak Bivalynak. – mosolyodott el ő is. Majdnem felszisszentem, az erős kézszorítása miatt.

-          Na van valami új hír, fiúk? – kérdezte Chris mikor behuppant mellém a hátsó ülésre.

-          Nem sok, de nem is olyan nevetségesen semmi, mint a hatóságoknak. Ian most próbálja lenyomozni a helyszínről eltulajdonított egyik bizonyítékot. – magyarázta Patric, mikor beindította a motort. Normális esetben szóvá tettem volna, hogy miért loptak bűnügyi helyszínről bizonyítékot, de most kicsit sem zavart. Sőt. Meg voltam velük elégedve és még jól is esett, hogy ilyen komolyan veszik ezt az egészet.

Egész úton zenét hallgattunk, a srácok meg valami meccsről hadováltak, így nekem volt időm pontosan megjegyezni, hogy merre is megyünk. London északi részénél jártunk, az elhagyatottabb részen, amikor Patric végre leparkolt egy kívülről romos, elhagyatottnak tűnő ház előtt. Chris kisegített a kocsiból, majd el sem eresztve a kezemet vezetett a házhoz. Magam sem tudom miért, de jól esett hogy fogja a kezemet, így nem ellenkeztem.

-          Zack már régóta meg akar ismerni. – suttogta miközben az ajtóhoz léptünk.

Erre a kijelentésére rögtön görcsbe ugrott a gyomrom. Ez olyan volt, mintha a szüleinek készült volna bemutatni. Végül is Zack volt az utolsó, megmaradt családtagja, így még nagyobb volt a nyomás, hogy mi van ha nem kedvel.

Amikor kinyitotta az ajtót ezek a gondok hirtelen eltűntek a látvány miatt. Nem tudom, hogy mi döbbentett meg jobban. Az, hogy annak ellenére, hogy kívülről romosnak tűnik, belülről pedig ijesztően otthonosnak vagy az, hogy a ház fele tele volt gépekkel és villogó meg pittyegő kütyükkel.  Mielőtt még mindent alaposan szemügyre vehettem volna vagy egyszerűen csak becsukhattam volna a számat, Jordan jelent meg a helyiségben.

-          Ilyen nincs! – morogta. – Chris te komolyan idehoztad Hófehérkét? – meg sem várva a választ folytatta útját a konyhába.

-          Ne is törődj vele! Mindig morog. – jelent meg a híres, neves Zack előttem kezet nyújtva. Furcsa volt látni, hogy egyrészt mennyire hasonlít Chris-re, másrészt mennyire emlékeztetett a bátyámra. Csak ő egy kicsit sportosabb kiadása volt az én elegáns, bolond bátyámnak.  – Zack Harton.

-          Fay Lawrence. – mosolyogva fogadtam el a kezét.

-          Gyere. Körbe vezetlek. – ajánlotta és mielőtt még megmukkanhattam volna elindult, így esélyt sem adva az ellenkezésre.

Kicsit feszengtem mellette, mert amennyire hasonlított ránézésre a bátyámra vagy Chris-re,legalább annyira különbözött belsőleg. Nem mosolyodott el egyszer sem, csak megmutatott mindent. Még a kertbe is hátra vezetett, ott azonban nem mondott semmit csak komolyan fordult oda hozzám.

-          Chris elmondta, hogy mit tudtunk meg Kubában? – szigorú tekintete belém fojtotta a szavakat így csak bólintottam egyet. – Helyes. Így nem kell kertelnem. A lényeg, hogy nem szeretném, hogy az öcsémnek baja essen miattad. Ha egyszer arra kerülne a sor, hogy az apád megpróbál ellenünk használni téged, ne is álmodj arról hogy megyünk és kimentünk. – jogosnak tartottam a szavait, mégis rosszul estek. – Ha csak egyszer is gyanúsnak talállak, esküszöm, hogy én magam teszlek el az útból. – elkerekedtem a szavai hallatán. Ennyit az első benyomásról.

-          Épp titeket kereslek. – jelent meg Chris. amikor meglátta az arcomat, mait nem volt időm rendezni, összevont szemöldökkel nézett rám. – Minden rendben?

-          Persze. – mosolyt erőltettem az arcomra.

-          Rendben. Csak gondoltam szólok, hogy főztem spagettit.

-          Mindjárt megyek. – mondtam, mire Chris egy „rendben” és egy gyors puszi kíséretében vissza ment a házba.

Magam sem tudom, hogy honnan vettem a bátorságot vagy hogy miért tettem, de mielőtt Zack bemehetett volna, megragadtam a karját. Ő döbbenten nézett rám, így kettőnk közül most én néztem komolyan a szemébe.

-          Ha pedig én látom azt, hogy az eszement hajszád veszélybe sodorja Chris életét garantálhatom, hogy soha többé nem látod. Mivel olyan jól ismered a családomat, tudod mennyi pénzünk van. Akár ebben a pillanatban is foghatnám magamat és Chris-szel együtt felszívódhatnék egy életre. – felvont szemöldökkel nézett rám, ezért egy mosolyt festettem az arcomra. – Csak gondoltam, ha közölted a szabályaidat én is közlöm az enyéimet.

Ekkor legnagyobb döbbenetemre Zack elmosolyodott.

-          Örülök, hogy Jordan tévedett veled kapcsolatban. Üdv a fedélzeten. – azzal fogta és megölelt. Elakadt a szavam.

-          Ez csak egy teszt volt? – kérdeztem felvont szemöldökkel miután elengedett.

-          Nem. Amit mondta, azt komolyan gondoltam. Egyszerűen csak jó látni, hogy ki tudod mutatni a fogad fehérjét, ha kell. – rám kacsintott majd bement a házba.

Nem bírtam leplezni a büszke mosolyomat mikor beléptem a házba.

-          Milyen vidám valaki! – szólalt meg az utolsó, ismeretlen tagja a csapatnak. – Ian Gespar vagyok. – ismét egy kéznyújtás és egy „Fay vagyok.” válasszal egy újabb kézrázás.  

-          Asztalhoz! – kiáltotta Chris, mint valami anyuka a gyerekeinek.

És mint minden jó gyerek, mindenki engedelmeskedett. Mondjuk ezt az engedelmességet inkább az isteni illatoknak nyilvánítottam nem pedig a szavainak. Nem okozott csalódást, most is istenit alkotott. Alig bírtam betelni és ahogy láttam mindenki más is így volt. Chris egész idő alatt fogta a kezemet az asztal alatt én pedig örömmel hoztam meg azt az áldozatot, hogy végig bal kézzel ettem. Mindenki legalább kétszer szedett, kivéve Ian-t ő evett két villányit, majd visszament a géphez, miután az pittyegni kezdett.

-          Hallod Chris, miért nem nyitunk egy éttermet, ha ennek vége? – kérdezte Patric csámcsogva.

-          Mert akkor mindannyian ingyen ennétek és kizabálnátok az üzletből. – vigyorgott Chris édesen.

-          Csak Bivaly. Nekem pici a gyomrom. – védekezett Patric is vigyorogva miközben megveregette a mellette ülő legalább két méter magas pasit.

-          Nem csak a gyomrod pici, mi? – nevetett fel Bivaly és Patric arcát elnézve mindenki más is.

-          Asztalnál ülünk fiúk. – jelentette ki Zack, mire mindenki lecsitította magát, csak Bivaly és Patric suttogtak még hasonló kedvességeket egymásnak.

A vacsorának Ian felkiáltása vetett véget.

-          Meg van az elveszett bárányka.