18. fejezet

Üdv újra! : )) nagyon örültem a pozitív visszajelzéseknek ^^ imádlak titeket és a komijaitokat is  : P Remélem most sem fukarkodtok majd a hozzászólásokkal a 18. fejezetben ; ) Jó olvasást! <3

18.   fejezet

Voltatok már olyan kínos szituációban, hogy azt kívántátok bárcsak láthatatlannál válhatnátok és eltűnhetnétek?

Én amikor apámmal és Chris-szel ültem a nappaliban, a földre dobott ruhák és egy tejszínhabos flakon társaságában, nem csak eltűnni akartam, hanem meg is halni. Ahogy Chris pólójában ültem a kanapén a félmeztelen Chris mellett, apám merev pillantásával farkas szemet nézve, abban reménykedtem, hogy az ablakon berepül egy eltévedt gólyó és halántékon talál. Ez azonban túlságosan egyszerű megoldás lett volna. Nem volt sem láthatatlanná válás, sem eltévedt golyó, csak kínos csönd és a szénné égett önbecsülésem. Szívesen megszólaltam volna, de annyira zavarban voltam, hogy féltem, valami hülyeséget mondanék. Épp az ablakon való hisztérikus, kétségbeesett kiugrásomat fontolgattam, amikor Chris ujjai az enyéim közé fonódtak. Remek! Lesmárolni nem akarsz? Gondoltam ingerülten magamban, miközben mosolyt erőltettem az arcomra.

-          Minek köszönhetjük a látogatást? – kérdezte Chris kimérten. Apám vonakodva ugyan, de rá nézett. Bármit is érzett, az arca nem árult el semmit. A szeme azonban nem egyszer a tejszínhabra, ránk, majd a földre dobott ruhákra és ismét ránk tévedt.

-          Csak azért jöttem, hogy megköszönjem neked, amit a lányomért tettél. – láttam apám száját mozogni és hallottam a hangját, de nem akartam hinni a fülemnek.

-          Tessék? – vette ki Chris a számból a szót.

-          Alison és Jason elmondták, hogy mit tett Daniel. – magyarázta az apám. – Tehát egy bocsánatkéréssel is tartozom, amiért olyan bizalmatlanul bántunk veled és amiért a feleségem olyan rideg volt.

Egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek. Az apám még csak fel sem hívott, amióta elköltöztem otthonról. Arról, hogy meglátogat még csak álmodni sem mertem, most meg ide utazik, csak hogy elmondhassa ezt Chris-nek? Egyszer utazik ide és akkor sem miattam, hanem a pasim miatt? A pasim...? Kit érdekel, ezen még ráérek gondolkozni!

-          Köszönöm, hogy idejött, hogy ezt személyesen mondja el. – mosolygott kedvesen Chris, még mindig a kezemet fogva.

-          Hálám jeléül szeretnélek téged meghívni a Lawrence féle Száműzöttek Hétvégéjére. – mosolyodott el az apám.

Forogni kezdett velem a világ.

-          A mire? – kérdezte Chris értetlenül.

-          Ez egy hétvége, amit minden évben megszervezünk. A család közeli barátai és családtagjai eltöltenek a hegyi nyaralónkba egy hétvégét. Telefonok, tv, autó, rádió és egyéb technikai kütyük nélkül. Egyedül a vezetékes víz van. – morogva meséltem neki ezt az ostoba szokást, mivel ki nem állhattam.

-          Király. – szólalt meg mellettem Chris vigyorogva. – Szívesen elmennék.

Értetlenül néztem rá. Nem tudtam eldönteni hogy nem hallotta-e a „CSALÁD közeli BARÁTAI és CSALÁDTAGJAI” részt, vagy csak teljesen elment az esze.

-          De ezt általában decemberben tartjuk. – szóltam közbe, hátha semmissé tehetném ezt a meghívást.

-          Igen, de idén talán tarthatnánk kétszer is. Anyád a hétvégén egy kisebb ideg összeroppanást kapott, ezért jobbnak láttuk, ha most ejtjük meg ezt a kis kiruccanást. – magyarázta az apám.

Az ideg összeroppanásról rögtön eszembe jutott, hogy Jason mobilján meg kell majd néznem a „részeg Charlotte nénikém vs. anyu” videót.

-          Mikor megyünk? – vigyorgott Chris.

Legszívesebben a „SOHA” választ adtam volna, de türtőztettem magamat. Amíg egy szál bugyiban és egy pasi pólójában ültem a kanapén, alig két méterre a földön heverő hálóingemtől, nem akartam apámmal vitába szállni.

-          Egy hónap múlva. – válaszolta az apám ugyan olyan lelkesen.

Itt mindenkinek elment az esze? Majdnem integetni kezdtem apám arca előtt, aki szinte áhítattal figyelte a félmeztelen pasimat (Francba, ezt még át kell gondolnom) mellettem, és az arcába mondtam volna hogy: „Hahó, ez a srác vetkőztette le nem is egyszer a te egyetlen kislányodat!”. Tök hatástalan voltam. Be is vált, amit szerettem volna. Láthatatlan lettem. Most azonban, ahogy apám és Chris fellelkesült beszélgetését figyeltem arról, hogy mit kell vinni, meg hogy mit fogunk csinálni, nagyon is látható akartam lenni.

-          Főzök egy kávét. – jelentettem ki, jelezve hogy még én is ott vagyok és felálltam a kanapéról.

-          Miattam ne fáradj! Már indulok is. – mondta apám és ő is felállt. – Nektek meg további jó... – elakadt a szava majd köhögött egyet. – időtöltést. Viszlát Chris. – kezet fogott vele. – Szia kicsim. – egy puszit nyomott a fejemre. – Kitalálok egyedül is. – mosolygott majd beváltotta az ígéretét és elment, miután természetesen lenézően nézett végig a házam látható részein.

-          Apád nagyon jó fej. – állapította meg Chris és oda állt mellém, olyan közel hogy a csupasz mellkasa hozzáért a vállamhoz. Most azonban nem hatott rám semmilyen bűvkör, ezért hanyatt löktem a kanapén.

-          Neked teljesen elment az eszed! – minden szót kihangsúlyoztam.

-          Mert? – nézett rám értetlenül.

-          Belegondoltál hogy ott lesz Elisabeth és még Daniel is? – csípőre tettem a kezemet. – Ott nem lesz telefon, hogy mentőt hívjunk. – állapítottam meg fenyegető hangsúllyal.

-          Nyugi! – felült és megfogta a kezeimet. – Nem lövök vagy ütök le senkit. – mosolygott ártatlanul. – Ha nem adnak rá okot. – ezért a kijelentésért, ki akartam tépni a kezemet az övéiből, de nem engedte el, hanem magára rántott.

Muszáj volt felnevetnem, ahogy a csupasz mellkasán pihentettem az államat, ő pedig egy puszi nyomot az orrom hegyére.

-          Remélem tudod, hogy ott ezt majd nem csinálhatjuk. – egy apró puszit nyomtam az ajkára.

-          Mit? – kérdezte vigyorogva, majd megcsókolt.

-          Ezt. – suttogtam, majd visszacsókoltam.

-          Majd halkan csináljuk. – suttogta a számba, miközben egyre feljebb húzta a kezeit a combon, majd elidőzött egy kicsit a fenekemnél. – De megígérem ott nem én csinálom majd a reggelit. – vigyorgott, miután elválasztotta az ajkát az enyémtől. – Tudom, hogy mennyire beindít ha kötény van rajtam. – fel-le húzogatta a szemöldökét én meg hangosan felnevettem. 

Egy puszit nyomtam a mellkasára, így éreztem az ajkam alatt a hevesen verő szívét. Elmosolyodtam rajta, hogy mennyire egyszerre vert az enyémmel.

-          Azt jobban szeretem ha semmi sincs rajtad. – kacsintottam.

-          Ezzel én is így vagyok. – jelentette ki büszkén csillogó, sötét szemeit az enyémbe fúrva, majd ismét megcsókolt.

Kínzó lassúsággal kezdte le felhúzni a pólót. Libabőrös lettem, az érintésétől, ami lassan kúszott fel a derekam mentén. Beletúrtam a hajába és feljebb húztam magamat rajta. Alig észrevehetően felnyögött, amikor elszakítva az ajkaimat az övétől a nyakát kezdtem el szívni. A póló már megint majdnem a padlón végezte, amikor ismét megszólalt a csengő.

-          Ez most komoly?! Be van kamerázva a ház vagy mi? – morogta zihálva Chris. – Ki ne nyisd! – nézett rám fenyegető, sötét szemekkel.

-          Muszáj. – mosolyodtam el halványan miközben felálltam. 

-          Bárki is az, esküszöm hogy lelövöm. – mondta még mindig fennhangon Chris a nappaliban, amikor oda értem az ajtóhoz.

Kinyitottam az ajtót és Jordan mogorva képével találtam szemben magamat. A napszemüvegétől ugyan nem láttam a szemét, de le mertem volna a fogadni, hogy azzal a jól ismert megvetéssel azonosítja be a rajtam lévő pólót. Az a lelövés most nagyon csábítónak tűnt.

-          Remélem megzavartam valamit. – vigyorgott, majd mint legutóbb, most is elhúzva mellettem ment be a házba.

-          Mindig öröm téged látni. – mosolyogtam diadalittasan.

Hehh! Ezt neked, te kígyó!

-          Chris, ha felvennél valamit, akkor lenne egy-két dolog, amit meg kellene beszélnünk. – ismét leült az egyik bárszékre és bekapott egy gofrit. – Tiszta hab az egész pult. Remélem nem kapok el valamit. – jegyezte meg finnyásan, miközben beléptem a konyhába.

-          Isten ments! – szólaltam meg a szívemhez kapva. – Lehet hogy legközelebb nem kellene ide jönnöd. Természetesen a saját testi épséged érdekében. – mosolyogtam rá tettetett kedvességgel.

-          Komolyan ezt akarod játszani Szöszi? – levette a szemüvegét és most fenyegetően nézett rám.

-          El sem hiszed, hogy mennyire. – a pultra tenyereltem, hogy a szemünk egy magasságba kerüljön.

-          Te kis... – kezdett bele, de megjelent Chris a farmerjában.  

-          Mond, hogy miért jöttél! – nézett rá, majd leült vele szemben a pult másik oldalára.

-          Lehet, hogy a szöszinek nem kellene...

-          Marad. – jelentette ki ellenvetést nem tűrő hangon Chris.

Legszívesebben odaugrottam volna és lekaptam volna Jordan előtt, hogy megmutassam, mit is hagytunk félbe, de beértem egy „Azért ne szontyolodj el” nézéssel is.

-          Rendben. Lehet, hogy jobb is. – vonta meg a vállát Jordan. – Zack talált egy nyomot, ami elvezethet minket azokhoz, akik átverték annak idején.

-          Nagyszerű. – mondta Chris vidáman.

-          Ehhez azonban el kell mennünk Kubába. – most Jordan-en volt a sor a kárörömben.

-          Akkor jó utat. – válaszolta Chris komoran.

Nem akartam hinni a fülemnek.

-          Te nem jössz? – Jordan döbbent, csalódott arca ugyan megfizethetetlen volt, de nem volt kedvem „kárörvendősdit” játszani, Chris arcát elnézve.

-          Muszáj menned. – szólaltam meg én is. Nem tudom kit leptem meg jobban. Christ, Jordant vagy magamat.

-          De... – kezdte Chris én azonban megfogtam a kezét és mélyen a szemébe nézve elhallgattattam.

-          A bátyádnak szüksége van rád. – mosolyogtam rá a legőszintébben, ahogy csak tudtam. – Minél hamarabb találjátok meg a tetteseket, annál hamarabb lehettek szabadok. – bátorítóan megszorítottam a kezét.

Chris elmosolyodott. Két kezébe fogta az arcomat és egy lágy csókot lehet az ajkamra.

-          Mivel érdemeltelek ki? – mosolygott.

-          Még nem érdemeltél. – kacsintottam rá. – Csak tudok várni. – mosolyogtam és én is adtam neki egy szájra puszit.

-          Na jó mindjárt ide hányok. – rondított bele a pillanatba a Szajhák királynője. – Nem akartalak telefonon keresni, nehogy lehallgassanak... – Chh... na persze! – de az tuti, hogy még egyszer nem teszem be ide a lábam. Még a végén én is olyan puhány leszek, mint te. - grimaszolt, majd felállt a pult mellől.

-          Majd valahogy megpróbálom túlélni a hiányod. – mondtam neki lebiggyesztett ajkakkal.

-          Soha viszont látásra Szöszi. – nézett rám megvetően, majd Chris-hez fordult. – Holnap reggel hétkor a Luton reptéren találkozunk. – azzal lerakott egy borítékot az asztalra és elment.

Szomorú csend telepedett a házra. Ezt a csendet Chris törte meg pár másodperc múlva.

-          Biztos vagy benne, hogy nem baj ha elmegyek? – nézett rám hatalmas, sötét szemeivel Chris. Erős késztetést éreztem arra, hogy lebeszéljem az utazásról, de helyette csak sóhajtottam egy nagyot.

-          Biztos. – meg sem próbáltam elmosolyodni, mert tudtam, hogy átlátna rajtam. – Viszont csinálj képeket! Mindig is szerettem volna eljutni Kubába. – beleültem az ölébe és a vállára hajtottam a fejemet.

-          Mondanám, hogy gyere velem, de...

-          Veszélyes. – fejeztem be helyette, majd egy gyengéd csókot nyomtam a nyakán lévő vörös foltra oda, ahol kiszívtam.

-          Addig viszont még van időnk. – vigyorgott rám. – Rendet rakhatunk... – nézett körbe a szétbombázott házon. – vagy filmezhetünk és összebújhatunk, vagy...

-          Filmezhetnénk? – kérdeztem bátortalanul, habár tudtam, hogy ő nem erre az opcióra várt. Megpróbálta leplezni a csalódottságát (nem túl nagy sikerrel), majd felkapott és bevitt a nappaliba.