25. fejezet

Üdv drága olvasóim! : )) A változatosság kedvéért szeretném megköszönni a komikat : ) mindig megmelengetik a szívemet és mosolyt csalnak az arcomra ^-^ Éppen ezért, most megsúgom, hogy ebben a részben elhangzik egy vallomás ; ) Vajon kitől? Remélem felcsigáztalak titeket, ezért zárásképpen csak Jó olvasást kívánok! x <3

25.   fejezet

Másnap reggel a zuhany hangjára ébredtem. A sötétítő még mindig be volt húzva, így nem kellett hunyorognom. Elnyúltam az ágyon és addig nyújtózkodtam, amíg meg nem hallottam azt a jól ismert roppanást, ami jelezte, hogy készen állok a felkelésre.

Mikor kikászálódtam az ágyból elkezdtem felöltözni a reggelihez. Annyira belemerültem a ruha kiválasztásába és az öltözködésbe, hogy észre sem vettem, hogy Chris elzárta a csapot. Csak akkor eszméltem fel, amikor Chris belépett a szobába, egy fehér törölközőbe csavarva, vizes felső testtel és hajjal.

-          Szép jó reggelt! – köszöntött vidáman. Csak fehérnemű volt rajtam így reflexből magam elé kaptam a kötött pulcsit, amit éppen a kezemben tartottam. Mit ne mondjak az aztán sokat takart...

-          Chris! Legalább szólhatnál. – korholtam le a kedélyesen mosolygó fiút.

-          Minek szégyenlősködsz? Már nem is egyszer... – kezdett bele, miközben vágytól csillogó szemekkel mért végig, de én belé fojtottam a szót.

-          Elég! Nem kell emlékeztetned a hibáimra. – morogtam komoran, mire ő is elkomorodott.

-          Esélyt sem adsz arra, hogy megmagyarázzam? – lerogyott a kanapéra.

-          Embert öltél. Nem önvédelem volt, innentől kezdve nem érdekelnek a kifogásaid. – jelentettem ki, majd felkapva az odakészített farmeremet, elmenekültem a fürdőbe.

Nem tudtam, hogy még meddig lettem volna képes figyelmen kívül hagyni a hiányos öltözékét és azokat a vágytól csillogó szemeket, amik már annyiszor levettek a lábamról. Gyorsan bevágtam magam mögött az ajtót és nekitámasztottam a hátamat, hogy kissé lecsitítsam magamat. Charley. Charley. Charley. Mondogattam magamban a nevét, hátha azzal vissza tudom terelni a gondolataimat egy kevésbé mocskos irányba.  Pár másodperc után be is vált és végre ismét a készülődésre tudtam összepontosítani. Minél inkább el akartam nyújtani a készülődést, mert abban reménykedtem, hogy akkor Chris lemegy nélkülem. Amikor azonban kiléptem a fürdőből, csalódottan láttam hogy a tervem nem vált be. Chris ott várt rám egy egyszerű fehér pólóban és egy sötét farmerban.

-          Nem kellett volna megvárnod. – morogtam és elviharozva mellette léptem a szekrényemhez, hogy keressek egy hajgumit.

-          Sok mindent nem kellett volna tennem. Eggyel több vagy kevesebb mit számít? –vonta meg a vállát zsebre tett kézzel.

Mivel mindegy milyen kemény és undok szavakat vágtam hozzá ő nem hagyott magamra, így kénytelen voltam vele együtt lemenni a többiekhez. Daniel rosszullétre hivatkozva nem jelent meg. Valami azt súgta, hogy nem önszántából jött el erre a hétvégére. Chris felbukkanása pedig nem sokat segíthetett a kedélyállapotán. A reggeli sokkal rosszabb volt, mint a vacsora aznap este, amikor először találkozott Chris a családommal. Itt most mindenki kedves volt vele. Mindenki, még az anyám is! Siralmas! Egész reggeli alatt azon agyaltam, hogy vajon mivel érdemelhettem ezt ki, na meg azon, hogy milyen rég voltam Chris-hez ilyen közel. Erről a témáról azonban legtöbbször gyorsan eltereltem a gondolataimat. Amikor azonban véletlenül hozzám ért miközben egyszerre nyúltunk a lekvárért, nem bírtam tovább. Annyi kaját tömtem magamba amennyit csak tudtam, olyan kevés idő alatt amennyi alatt csak tudtam, majd jóllakottságra hivatkozva felmenekültem a szobámba. Mikor beléptem megcsapott Chris illata. Az első kétségbeesett ötletem az volt, hogy felhívom Charley-t, de aztán rájöttem, hogy az anyám még reggeli előtt elvette az összes elektronikus kütyüt. Tudtam, hogy szabadulnom kell. Ki a házból, még akkor is ha odakint halálra fagyok. Felkaptam az előre odakészített jó vastag téli kabátomat, de amikor az ajtóhoz léptem, anyám lépett be a szobába.

-          Kezdődik a Válaszok. – mosolyogta. – Gyere kicsim, mindenki rád vár.

Mielőtt még ellenkezhettem volna (habár tudtam, hogy tök felesleges lenne), anyám belém karolt és kabátostul, csizmástul húzott le a nappaliba. Már mindenki ott ült, beleértve Daniel-t is, aki a lehető legtávolabb ült Chris-től.

Gyűlöltem ezt a játékot. Anyám hülye ötlete volt, hogy ezzel a kis játékkal, jobban megismerhetjük egymást és sokkal közelebb kerülünk egymáshoz. Eddig azonban ez a játék mindig az ellenkezőjét érte el. Minden egyes Válaszok játék egy hatalmas vitával végződött.

-          Én kezdem. – szólalt meg Jason, majd belenyúlt egy agyagedénybe.

Azt az agyagedényt még ketten csináltuk anyámnak, amikor kicsik voltunk. Azonban cukorka tárolás helyett (amire Jason-nel szántuk), kérdéseket rejtő cetliket tartott benne.

-          Mi volt a legrosszabb dolog, amit valaha tettél? – körbe nézett, én pedig mélyen magamban elmosolyodtam azon, hogy mi van ha Chris-t választja. – Apa! – Francba! Pedig milyen jót röhögtem volna.

-          Legutóbb, munkából hazafelé jövet elütöttem egy szarvast. – lesütötte a szemét.

-          Mi? Egy bambit? – szólalt meg Elisabeth, műkönnyeivel küszködve. Úristen! Lehetne ennél szánalmasabb?

-          Sajnos. – csóválta a fejét apám, miközben ő is belenyúlt a bödönbe. – Mondj el valamit magadról, amit senki sem tud rólad! Mondjuk te Daniel. – mosolygott rá bátorítóan a fiúra.

-          Amikor tavaly azt mondtam a szüleimnek hogy a Karib-szigeteken hajókázok, valójában Vegas-ba mentem bulizni. – egy pillanatra találkozott a tekintete az apja tekintetével, azonban ahelyett, hogy Thomas kiakadt volna csak elnevette magát és megveregette Daniel vállát.

-          Tudom. – még mindig nevetett, Daniel azonban teljesen ledöbbent. – Nincs olyan amit én ne tudnék rólad.

-          Ezt jó tudni. – grimaszolt Daniel, majd ő is húzott.

-          Mi az, ami szerinted a legeslegjobb dolog a modern technikában? Elisabeth?

-          A hajsütő. Meghalnék nélküle. – Bravó Elisabeth. Nem okoztál csalódást. Én és ha jól láttam Chris is szánalmasan néztünk rá, a többiek azonban illemtudóan mosolyt festettek az arcukra.

-          Kihez állsz a legközelebb? Chris? – Ki mást mondott volna? Morogtam magamban, majd ismét emlékeztettem magamat Charley-ra és kissé elpárolgott a gyilkos ösztönöm.

-          Természetesen Fay-hez. – a „Minden rendben” szerep kedvéért mellette ültem, így könnyedén meg tudta fogni a kezemet.

Az érintése olyan váratlanul ért, hogy kis híján felpattantam a helyemről. Az érzés pedig, amit ez az egyszerű gesztus kiváltott belőlem elviselhetetlen volt. Izzadni kezdtem, kalapált a szívem és rázott a hideg. Chris még mindig a kezemet fogva húzott. Nem láttam, mi volt ráírva a cetlire, mert csak alig egy pillanatra nyitotta ki.

-          Mit szeretsz a párodban? – Mi?! Nincs is ilyen kérdés! Úgy látszott csak engem döbbentett meg ez a rögtönzött quiz kérdés. Nem akartam elhinni, hogy ez csak nekem sántít. – Fay? – minden szempár egyszerre szegeződött rám. Ezért kiherélem álmában az biztos. Fogadkoztam.

-          Mit nem? – nevettem fel játékosan, hogy leplezzem a zavaromat és már nyúltam volna az agyagedényhez, hogy húzzak. Elisabeth azonban az utolsó pillanatban elrántotta előlem.

-          Ez meg milyen válasz? – kérdezte kuncogva. – Fejtsd ki! Mindenkit érdekel. Mit szeretsz Chris-ben? – svéd akcentusa még az átlagosnál is jobban idegesített. Legszívesebben szét törtem volna a fején a cserépedényt és szó nélkül hazamentem volna, akár gyalog is.

Segélykérően néztem Jason-re, ő azonban annyira el volt foglalva Alison bámulásával, hogy szerintem azt sem tudta, hogy hol van egyáltalán. Alison viszonozta a pillantását így egyszerre két lehetséges szövetségest veszítettem. Már csak egy valaki maradt. Az anyám. Ő utálja Christ. Biztos nem akarja hallgatni az ömlengésemet. De nem! Még ő is mosolyogva, érdeklődve várta a fejleményeket. Itt valaki még meg fog halni a hétvége alatt. Megköszörültem a torkomat.

-          Én... – elakadtam. – Én... szeretem, a... – itt már úgy ömlött rólam a víz, mintha egy slagból folyatták volna egyenesen rám a vizet. Magam sem tudom miért, de elkövettem azt a hibát, hogy ránéztem Chris-re. Sötét, fojtogató szemei szinte magukba szippantottak. – Szeretem a szemeit. – nyögtem ki végül az első értelmes mondatot, minek következtében Chris ajkai pajkos mosolyba húzódtak. – Az összes mosolyát. – bukott ki belőlem a következő vallomás. – Azt, hogy mindig megnevettet, hogy mellette nem érzem fekete-fehérnek az életet, hogy mindig hamarabb kel, mint én és isteni reggelit készít. Hogy előhozza belőlem azt az énemet, amiről még csak nem is tudtam, hogy van. – a szavak úgy ömlöttek belőlem, mint abból a bizonyos slagból a víz. – Szeretem, hogy mellette úgy érzem, hogy képes lennék szembe nézni az egész világgal. Szeretem az érzést, amit akkor érzek, ha rám néz, amikor kimondja a nevemet, ha megérint vagy ha egyszerűen csak ott van a közelemben. – itt már eltűnt Chris arcáról a mosoly. Most már komolyan nézett rám. Már-már szomorúnak tűnt. Ez a tekintet volt az, ami visszarántott a valóságba és elhallgattatott.

-          Te aztán tényleg szereted. – Elisabeth könnyekig hatódva törte meg a fullasztó csendet én pedig éreztem, hogy elönti a pír az arcomat.

-          Sajnálom. Nem érzem jól magamat. Charlotte húzz helyettem! – kitéptem a kezemet Chris kezéből és felsiettem a szobámba, magam mögött hagyva a döbbent szemtanúkat.

Nem sírok, nem sírok, nem sírok! Mondogattam magamban, de éreztem, hogy a könnyek, megszegve a parancsot, végigfolynak az arcomon. Mire felértem elhatároztam, hogy nem maradhatok a házban. El kellett tűnnöm, így amikor felértem felkaptam egy sapkát és a kesztyűimet. Hallottam a sietős lépteket, amik jelezték, hogy Chris sietve utánam jött, így megfordultam és a hátsó ajtóhoz rohantam. Feltéptem az ajtót és kiléptem a szikrázóan fehér havas tájba. A könnyeim égették az arcomat a csípős, hideg levegő miatt. Nem láttam, hogy merre megyek csak futottam, minél messzebb. Minél messzebb a háztól, a családomtól, Chris-től és az érzéseimtől.