22. fejezet

Sziasztok drága olvasóim! : ) Annyi komi és visszajelzés jött az előző részhez, hogy nem akartam hinni a szememnek. : ) Egyszerűen imádlak titeket! ^-^ <3 Hálám jeléül most ismét felbukkan Chris is. ; ) Remélem most sem fukarkodtok majd a véleményetekkel. : $ Jó olvasást! <3

22.   fejezet

Nem az volt a legzavaróbb az egészben, hogy ilyen váratlanul és hamar csókolt meg, hanem hogy közel sem éreztem ugyan azt a remegést, amit Chris-szel. Ráadásul a pár másodperces csók közben végig az ő arca lebegett előttem. Eltoltam magamtól, mire ő egy kissé elszégyellte magát.

-          Sajnálom. – motyogta és visszahúzódott. – Csak én úgy hiszem, hogy akkor felejthetsz el valakit, ha találsz valakit, aki elfeledteti veled. – bátortalanul elmosolyodott én pedig ismét képes voltam levegőt venni, miután felocsúdtam a döbbenetből.

Igaza van. Itt az alkalom. Talán az egyetlen, hogy gyorsan el tudjam feledtetni magammal Christ. Charley kedves, tökéletes jó fiú, helyes (az nem kifejezés), édesen mosolyog, megértő, türelmes, de mégis... Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak vagy tegyek. Hosszú másodpercekig, csak ültem. Amikor a csend már kezdett kínos lenni (legalábbis neki biztos, mert én közben folyamatosan mellette/ellene érvekkel bombáztam magamat) Charley szólalt meg ismét.

-          Szerintem az lesz a legjobb ha haza viszlek. – grimaszolt miközben a keze elindult a slusszkulcs felé. Én azonban megfogtam a kezét, ezzel leállítva a folyamatot.

-          Maradjunk a tervnél. – mosolyogtam rá bátorítóan a döbbent srácra. – Ezután mit terveztél?

Charley arcán ismét megjelent a mosolya. Kék szemei ismét pajkosan csillogni kezdtek.

-          Eddig is a tervnél maradtam. – zabálnivaló mosolya, átment szégyenlős kisfiúsba. – Itt terveztelek megcsókolni. A folytatás innentől kezdve rajtad múlik.

Chris szemszöge:

A kubai klíma még most, naplemente után is fullasztó volt. Egy szál rövidnadrágban hevertem a szállodai szobámban a telefonnal a kezemben. A képernyőt bámultam, amin egy megállapíthatatlan fajtájú kutya állt lógó nyelvvel. Miért is ez a háttérképem? Tettem fel magamban már ezredszerre a kérdést, mióta beállítottam ezt a nevetségesen édes kölyök kutyát. Aztán rájöttem (már vagy ezredszerre), hogy én is ilyen kutyát akarok majd, ha nem lihegnek majd a nyomomban és esetleg nem használnák föl azt is ellenem zsarolás céljából.

Az ajtó kinyílt és Jordan lépett be rajta. Egy szinte teljesen átlátszó ing szerű valami volt rajta és a fekete bikinije, amit még az érkezésünkkor vett magának (akarom mondani lopott).

-          Menj innen Jordan! – figyelmeztettem ingerülten.

Ő azonban leült az ágy végére és forgatni kezdte a szemeit, amikor meglátta a kezemben a telefont.

-          Még mindig próbálod elérni Ms. Hisztit? – kérdezte azzal az idegesítő megvetéssel a hangjában.

Istenem, miért is jártam én vele egyáltalán? Aztán mikor akaratlanul (ismétlem akaratlanul!) a hálóing alatt nem éppen elrejtett tökéletes alakjára tévedt a tekintetem, megkaptam a választ. Fay az első lány, aki iránt érzek is valamit. De Jordan-nak hála, valószínűleg elvesztettem.

-          Fay! A neve Fay, de nem mondom el még egyszer. – morogtam.

-          Ne is, mert teljesen felesleges. Hidegen hagy a neve. – vonta meg a vállát. – Remélem tudod, hogy szánalmasan festesz. Hol van az a Chris, akibe annak idején beleszerettem? – felém nyúlt a kezével, hogy végigsimítson az arcomon, én azonban elkaptam a kezét és egy kissé megszorítottam, hogy megértse az üzenetemet.

-          Meghalt a húgával együtt. – félre löktem a kezét és felálltam az ágyról. – Ha pedig Fay-t a te kis húzásod miatt veszítem el, te is velük halsz. – fenyegettem meg a döbbent Jordan-t, és még magamat is megleptem, hogy mennyire komolyan gondoltam.

Faképnél hagytam az exemet és elindultam ki a hotelből. Levegőre volt szükségem, hogy gondolkozhassak. A félmeztelenség itt ebben az apró kubai városban egyáltalán nem volt különös, ezért egy szál rövid gatyában, zsebra dugott kézzel sétáltam a nyüzsgő főutcán. Leültem egy csatornához és a lassan áramló vizet figyeltem. Ismét, már vagy századjára próbáltam meg felhívni Fay-t. Már meg sem lepett, hogy nem vette fel. Sőt ha egyszer csak beleszólna a vonal tulsó végén, úgy összezavarna, hogy nem is tudnám, hogy mit mondjak neki. Tehát azt tettem, amit előtte oly’ sokszor. Végig hallgattam az üzenetrögzítőjét, csak hogy hallhassam a hangját.

Halihó itt Fay! Mármint nem itt, mert én... vagyis ő nincs itt. A lényeg, hogy hívj vissza később, ha a telefonom hallótávolságban lesz vagy ha alkalmam lesz arra, hogy felvegyem.              A francba, hol kell ezt kinyomni?

Ez az üzenet még ennyi meghallgatás után is megmosolyogtatott. Annyira ő volt. Semmi tervezés, semmi mesterkedés, csak az egyszerű spontaneitás és őszinteség.

Hiányzott. Minden mozdulata, nevetése, lélegzetvétele és szava. Az illata, az érintése és a rosszalló pillantása, amivel már annyiszor megtisztelt. Akaratlanul is az ajkamra tettem az ujjaimat. Eszembe jutott, hogy milyan békésen aludt, amikor eljöttem. Eszembe jutott a csók, amit az ajkára leheltem és utána amikor halkan elmotyogta a nevemet. Ismét elmosolyodtam az emléken.

-          Még mindig azon a csajon agyalsz, Christopher? – Zack hangja hideg zuhanyként ért.

Egyszerűen képtelen voltam megszokni, hogy ismét szabadlábon van. A bátyám leült mellém én pedig nem is méltattam válasszal a költői kérdést.

-          Ide tiszta fej kell. – szemei komolyan néztek rám. Elképedtem azon, hogy mennyire megváltoztatta a börtön. Sokkal komorabb, megfontoltabb és higgadtabb lett. – Holnap akcióba lendülünk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elkalandozzanak a gondolataid. Ha itt vagy, legyél is itt.

-          Itt vagyok nem? – morogtam, mert teljesen felhúzott a gondolat, hogy nem repülhetek most rögtön vissza Londonba és nem kereshetem meg Fay-t. 

-          Helyes. – nyugtázta a bátyám és villantva egy kicsit a régi Zack-ből, elmosolyodott. – Csak idők kérdése és véget ér a hajsza.

-          Miért vagy benne olyan biztos, hogy ez a pasi tudni fogja, hogy ki üldöz minket?

-          Bízz bennem! Tudom. – hát igen, Zack átalakulása közé tartozott az is, hogy a titokzatosság élő szobra vált belőle.

Nem mondtam semmit, hanem visszafordítottam a tekintetemet a vízre.

-          Miért olyan különleges neked az a lány? – törte meg a csendet a bátyám.

-          Azt hittem, most csak az akciónkra összpontosítunk. Nem vall rád, hogy érzelgősködni kezdj. – grimaszoltam.

-          Az öcsém vagy, Christopher. Mint a bátyád, itt vagyok, hogy elmond a problémáidat. – mosolygott, de a szemei komorak maradtak.

Pár másodpercig még hallgattam azon rágódva, hogy meséljek vagy boxszoljam vállba, mint egy pasi és mondjam azt hogy „Jó az ágyban, mi másért?”. Még ha ez igaz is volt, nem csak erről volt szó. Mire észbe kaptam a szavak már csak úgy ömlöttek belőlem.

-          Mellette megnyugszom. Nem gondolok a menekülésre, az üldözőinkre  vagy Tess-re. Olyan érzés mellette lenni, mintha egy teljesen másik világban lennék. Egy világban ahol nem kell futnom, ahol minden és mindenki a helyén van. Olyankor úgy érzem, mintha megállhatnék egy pillanatra és kifújhatnám magamat. Olyan, mintha otthonra leltem volna. Egy erődre, ahol nem érhet el senki.

-          Szereted. – ez sokkal inkább kijelentés volt, mint kérdés, de annyira benne voltam a „lelkizésben”, hogy gondolkodás nélkül bólintottam.

-          Szeretem őt. – amint kimondtam a szavakat, úgy éreztem, mintha láncok hullottak volna le a szívemről. Felszabadultam a beismeréstől és boldog lettem tőle.

-          Mondtad neki? – vonta fel a szemöldökét Dr. Csernus.

-          Nem igazán volt rá alkalmam. – hazudtam. – Most pedig úgy sem érdekelné, hiszen Jordan tönkre tett mindent. – felkaptam egy követ a földről és a vízbe hajítottam.

Erről eszembe jutott az a tó, amit Fay mutatott. Miért is nem maradtunk ott? Mindenkitől eldugva és távol...

-          Mi ez a szöveg? Te az öcsém vagy! – Zack hevessége megijesztett egy pillanatra. – Te vagy Christopher Harton, aki kitűnő eredménnyel jutott be a Cambridge építészeti karára, aki évek óta sikeresen megszökik az alvilág alakjai elől és aki eljött Kubába, hogy szemen köpje az ellenséget. Nem fogod feladni! Ha szereted, hát megszerzed! Ez vagy te! – mutatott rám. – Ez az én öcsém! – kacsintott rám, majd hirtelen elkomorodott. -  De mielőtt még szerelmet vallanál Rómeó, el kell kapnunk a rossz fiúkat. – jelentette ki, majd felállt.

A bátyám eltűnt, és ismét itt van Zack. Állapítottam meg csalódottan, de még mindig jóleső érzés tombolt bennem, ahogy a széles hátú bátyám mögött lépkedve, átvágtam a fülledt utcán.

Igaza van. Szeretem Fay-t és meg is fogom szerezni. Fogadtam meg magamban céltudatosan.

Fay szemszöge:

Mivel az én kezemben volt az esély, hogy irányítsak, beszerveztem magunknak a planetáriumot az utolsó programnak. Ha már egy autós moziba is eljutottam, meg akartam csinálni azt, ami a hetedik volt a „Halálom előtt muszáj megtennem/látnom/elmennem” listán (ez volt jelen pillanatban a legreálisabb pontja a listámnak). Már vagy fél órája néztük a csillagokat, amikor hirtelen éreztem, hogy Charley keze az enyémhez ér. Tudtam, hogy nem direkt csinálta, de kapva kaptam az alkalmon és természetesen szem előtt tartva a tanácsát, az ujjaimat, az övéi közé fúrtam. Még a gyér fényben is láttam a mosolyt az arcán. Gondolkozás nélkül szorította vissza. A műsor további részét így élveztük. A gondolataim ugyan megszámlálhatatlanul sokszor Chris-re sodródtak, de mivel kikapcsoltam a mobilomat most sokkal ritkábban jelentkeztek az elvonási tüneteim. Már nem kerültem sírás közeli állapotba minden második percben, ráadásul Charley jelenléte is megnyugtatott. Élveztem a melegséget, amit a keze sugárzott. Szinte feltöltött.

Egész úton beszélgettünk haza felé, hogy jobban megismerjük egymást. Megtudtam, hogy Charley szülei meghaltak egy autóbalesetben amikor még kicsi volt, így a nagyszülei nevelték. Azonban pár éve ők is meghaltak. Az apja rendőr volt, ezért választotta ő is ezt a szakmát. Megtudtam, hogy imádja a fűszeres és csípős ételeket, valamint a jazz zenét. Mivel nekem be sem állt a szám, így ő sokkal több mindent derített ki rólam és ennek következtében sokkal több mindennel tudta kibővíteni az „aktámat”.  Amikor odaértünk a házhoz, megint ajtót nyitott nekem és ismét felkapott, nehogy „megszegjük az orvosi utasításokat”. Óvatosan letett a földre az ajtóm előtt és megvárta, amíg előkeresem a kulcsaimat.

-          Köszönöm a mai estét. – mosolyogtam rá szégyenlősen.

Szánalmas, hogy mennyire be vagyok rozsdásodva. Szitkozódtam magamban, miközben azon agyaltam mikor is vittek utoljára rendes randira.

-          Én köszönöm. – oda hajolt, azonban ahelyett, hogy megcsókolt volna (ahogy vártam), egy óvatos puszit adott az arcomra.

Én azonban hirtelen ötlettől vezérelve, megfogtam az arcát, mielőtt még elhúzódhatott volna és megcsókoltam. Ő alig egy másodperc múlva már viszonozta is kissé hevesebben. Lassan hátrálni kezdtem, de (Én szerencsétlen hülye!) ránehezedtem a fájós lábamra. A fájdalom miatt pedig ráharaptam Charley nyelvére. Miközben sűrűn bocsánatot kértem ő csak nevetve bizonygatta, hogy minden rendben van.

-          Jó éjt Fay. – kívánt jó éjszakát, majd elment.

Én az ajtóban álltam még jó pár percig, és a növekvő lelkiismeret furdalásommal küszködtem. Vajon ő is tudja, hogy csak kihasználom?