19. fejezet

Sziasztok! Mint általában, most is azzal kezdem, hogy megköszönöm a pozitív visszajelzéseke ^ ^ Még mindig nagyon jól esnek, úgyhogy nyugodtan folytathatjátok a komik írogatását ; P  Ebben a részben egy új szereplő is felbukkan... húúú de izgi : D A lényeg, hogy remélem tetszeni fog és nem okozok csalódást : ) Jó olvasást! <3

19.   fejezet

Chris aznap már nem aludt nálam. Egész estig egy takaró alá bújva filmeztünk (habár nem sokra emlékszem a filmekből). Én a mellkasán feküdtem, így nem csoda, hogy a Csúcsformában harmadik része alatt bealudtam.

Mikor felkeltem Chris már elment. Mivel vitte magával a pólóját, így én egy szál bugyiban feküdtem fenn a kanapén a takaró alatt. Mérges voltam rá, amiért fel sem keltett, hogy elbúcsúzzon, azért meg végképp amiért levetkőztetett, miközben nem voltam magamnál.

Amikor kikászálódtam a takaró alól, láttam, hogy rendet rakott és elmosogatott. A boríték, amit Jordan hagyott itt, ott volt a pulton. A repjegyet, ami benne volt viszont elvitte. A borítékon viszont hagyott nekem egy üzenetet.

Sajnálom hogy nem keltettelek fel, de olyan fáradhatatlanul nyáladzottál és horkoltál, mint egy viziló, hogy nem akartalak megzavarni. (Csak viccelek. Édesen alszol.) Éppen ezért nem tudom, hogy fogom kibírni nélküled ezt a bizonytalan mennyiségű időt.

Most jutott eszembe, hogy eltörtem az egyik tányért, miközben mosogattam (gondoltam szólok mielőtt még magadtól jönnél rá). Ezen kívül remélem nem baj, hogy levettem rólad a pólómat miközben aludtál, esküszöm csak azért volt, mert nem volt más amit felvehettem volna. Ugyan kinek akarok hazudni? Te ezt úgy sem veszed be, mivel tudod, hogy ott van nálad az ingem is. De azért remélem ezt elfelejted mire visszaérek.

Ne aggódj készítek képeket és minden nap hívlak, pont, ahogy megígértem. Cserébe csak annyit kérek, hogy ne menj el bulizni!!

Csókollak, (jut eszembe megcsókoltak miközben aludtál... ne haragudj!)

                 

                                                                                                         Chris

U.I.: Az anyád hívott, miközben aludtál. Miután beleszóltam kinyomta, úgyhogy nem tudom        miért keresett. Szerintem hívd fel!

Egyre mérgesebb lettem, ahogy a sorokat olvastam. Mélyen legbelül azonban nagyon is jól esett, hogy gondolt a búcsúra. Mint mindig, amikor nem volt itt, most is szörnyen üresnek tűnt a ház. Most azonban erőt vettem magamon és neki álltam az esszének, amit még a szünet előtt adtak fel. Meglepő módon már este hatra elkészültem vele. Ez idő alatt azonban alig ettem vagy ittam valamit. Miközben a konyhában neki láttam a vacsorának (Jó rendben, csak egy mirelit kaja volt, amit a mikróba tettem), megcsörrent a mobilom. Nyaktörő sebességgel vetettem rá magamat, mivel azt hittem, hogy Chris hív. Helyette azonban Naomi neve virított a kijelzőn.

-          Igen? – szóltam bele kicsit csalódottabban, mint szerettem volna.

-          Ejha, ennyire azért ne örülj nekem. – háborodott fel a vonal túlsó végén lévő barátnőm. – Na mesélj, mi volt? Minden okés veled meg a dögös rossz fiúval?

-          Igen. – akaratlanul is mosolyra húzódott a szám.

-          Most is ott van? Megzavartam valamit? – kérdezte ijedten. Végre valaki, aki zavartatja is magát amiatt, hogy esetleg rosszkor bukkan fel.

-          Nem. – vallottam be kelletlenül. – Elutazott.

-          Hova? – döbbent meg Naomi.

-          Kubába. – grimaszoltam.

-          Minek?

-          Családi ügy. – vágtam rá egyből, mivel felkészültem erre a beszélgetésre.

-          Na és mikor jön vissza?

-          Nem tudom. – egyre jobban rám nehezedett a hiányának a súlya. Eddig elterelte a figyelmemet a házi dolgozat elkészítése (talán ezért haladtam vele ilyen jól), most azonban szembe kellett néznem a kérdésekkel, amik elől menekültem. – Napok...hetek... – itt megálltam.

-          Óóó kislány. Hiányzik mi? – Muszáj ezt firtatni? Még szép!

-          Igen. – vontam meg a vállamat, mintha Naomi láthatta volna, és lerogytam a kanapéra.

-          Te aztán belezúgtál, kislány. – csattant fel a túloldalt Naomi.

-          Mi?! – kiáltottam fel. – Dehogy! Én csak... – tátogtam felháborodva.

-          Ugyan már! – még telefonon keresztül is tudtam, hogy vigyorog. – Minek játsszátok az eszeteket? Ő is pont így reagált, amikor felhoztam neki. – nevetett fel.

-          Mit csináltál? – kérdeztem kétségbeesetten.

-          Mikor felhívtam, olyan gyorsan jött, hogy kitépjen azoknak a kanos disznóknak a karjai közül, mintha az életed lett volna veszélyben. Még szép hogy rákérdeztem, habár tök felesleges volt. Az ilyet én rögtön látom ám. – ismét felnevetett. – Ő is csak hebegett habogott és vörös fejjel terelte a témát. Egyem meg! – még mindig zavaróan jót mulatott rajtunk.

-          Nem hagyhatnánk a témát? – kértem könyörögve.

-          Hát jó, ha ilyen éretlen vagy... – nyújtotta el a szavakat Naomi. – Arra gondoltam, ha már nincs társaságod estére, mi lenne, ha átmennék és csapnánk egy csajos estét? Semmi pasi csak mi. Még a kis húzott szemű zseni barátnődet is áthívhatod, ha akarod. – nagyon akarhatott egy csajos estét, ha még Mia társaságát is elviselte érte. Megtehettem volna, hogy most az egyszer kihagyom Mia-t, de miután ilyen jót mulatott a nyomorúságomon, még szép, hogy őt is meghívtam.

Este kilencre rendeltem őket oda, így volt időm rendet rakni (akarom mondani elrakni minden törékeny tárgyat) és elmenni bevásárolni valami nassolni valót és egy kis alkoholt. Abból nem lehet baj, ha akkor iszok, amikor csak lányok vannak.

Mia-ék szinte egyszerre érkeztek meg. Először kicsit feszült volta a hangulat, azonban amikor előkerült egy üveg Chardonnay rögtön felengedett mindenki. Minden jól ment egészen addig, amíg Naomi ki nem találta, hogy „felelsz vagy mersz”-ezzünk. Annyi pezsgő után még szép, hogy belementem.

-          Felsz vagy merrrrsz? – kérdezte részegen Naomi Mia-t.

-          Merrrekk. – válaszolta Mia részeg-nevetését elővéve (esküszöm nincs annál rosszabb, mint mikor Mia részegen nevet).

Itt két perc szünet következett, mire Naomi képes volt újra megszólalni nevetés közben.

-          Mennnnnyyy kiaz uccára, asztán ha jönegy autóó húzdfela pólód. – aztán Naomi-ból és belőlünk is kitört a nevetés. Vajon mi volt olyan vicces? Ez visszagondolva egy tök béna feladat volt.

Legalább tíz percbe tellett, mire ki tudtunk menni a házból. Utána még legalább öt perc volt, amíg jött egy autó. Azalatt az öt perc alatt, Naomi beborult a szomszédom sövényébe, én pedig Mia-val a Sponge Bob betétdalát énekeltem, torkom szakadtából. Miután Mia végrehajtotta a feladatot, a sofőr pedig majdnem úgy szintén a szomszéd sövényében kötött ki, kint folytattuk a kis játékunkat. Miután én is a merek-et választottam, Naomi és Mia együtt álltak neki kitalálni valami jó kis feladatot nekem. Olyankor bezzeg milyen jól ki jönnek, ha én vagyok a közös célpontjuk.

-          Menny odaaz uccca végééénél álllló autóhozés táncóóóóólj rajjta! – üvöltötte a feladatomat Mia, mintha legalább két kilométerre lettem volna tőle.

Legalább fél százszor megbotlottam a nyakamon lógó Mia-val, mire elértük a kiszemelt autót. Naomi előttünk „futott”. A mozgása emlékeztetett egy újszülött zsiráféra, aki az első lépéseit teszi, a hangja azonban egy orángután bőgését juttatta eszembe. Mia-val ott maradtak kiterülve az aszfalton, amíg én megpróbáltam felmászni a folyamatosan imbolygó (részegen nagyon is imbolygott) autóra. Majdnem megállt a szívem, amikor megszólalt a riasztó, azonban eszem ágában sem volt leszállni róla. Főleg nem miután Mia felordított.

-          Mééééééggg zeneis Vaaaaaan!!! Wuhúúúúú!! – a „Wuhúúúúú”-hoz már Naomi is csatlakozott.

Ez persze önbizalmat adott, így megint nekiveselkedtem, hogy feljussak a kocsi tetejére. Mielőtt azonban táncba kezdhettem volna, beszakadt a kocsi tetejét fedő szövet, mivel a kocsi egy cabrió volt. Teljes testtel zuhantam be a kocsi első ülésére és úgy röhögtem, hogy azt hittem megfulladok. Naomi és Mia ugyan ezt tették az aszfalton fetrengve. A nevetésünk még mindig a tetőfokán volt, amikor megérkezett egy járőrautó. Először csak a villódzó fényeket fogtam fel, később azonban elhallgatott a kocsi riasztója és kinyílt az ajtó. Előttem állt egy magas, sötét hajú, igencsak helyes pasi, rikítóan kék szemekkel.

-          Hölgyem, adja a kezét! – szólalt meg és felém nyújtotta mind a két kezét.

-          Iggeniss uraaaam! – nevettem fel és megfogtam a kezeit.

Ő egy határozott mozdulattal kihúzott a kocsiból. Eddig nem vettem észre, de a bokám valószínűleg kiment, ezért amikor lábra állított a járőr, összecsuklott és a karjaiba estem (Tudom, hogy milyen sablonos, de erre nem csak a bokám, hanem a pezsgő is rásegített.).  Nevetve néztem fel azokra a nagy, kék szemekre.

-          Jól van, asszonyom? – kérdezte a férfi, miközben megtartotta a teljes testsúlyom.

-          Nemmmm tudom. – nevettem és a nyakába kapaszkodtam. – Most le fog tartózzzztatni bisssztosssúr? – böktem meg a jelvényét és megint felnevettem.

-          Előszőr kórházba viszem, hogy nézzék meg a lábát. – jelentette ki, majd felkapott.

Hallottam Naomi és Mia füttyentését meg a „Rossz fiúk után zsarukra utazol? Rossz kislááááány!!” beszólásukat.

-          Rakd be őket is, aztán induljunk! – mondta a rendőr, amelyik a karjában tartott, a társának, aki éppen Mia-ékat próbálta meg beterelni a járőrautóba.

-          Könnyű azt mondani. – morogta a fekete bőrű pasi, miközben Naomit támogatta.

Ki tudja mennyi idő után, mind a hárman bekerültünk a kocsi hátsó ülésére.

-          Bizzztosuraaaaak!!! – nyávogta Mia, a rácsra tapadva. – Nekemmmm holllnap utáááánnn issskolaa! Engedjeneeek eeelll! Nemcsináltam rosszat! – de az utoslsó mondat után felnevetett, mintha ő maga sem hinné el.

-          Ez a mi formánk. – dünnyögte a kékszemű rendőr társa. – Hajnali riasztás. Végre azt hiszem valami jó kis drogügy, vagy bandaháborúk, erre tessék! Három részeg, unatkozó liba.

-          Héééééé!! – kiáltott fel Naomi. – Vigyáázzzá' a szádra vagy... – a mondat végét elröhögte és nekem dőlt.

-          Tegyél ki a kórháznál. – szólalt meg a kék szemű pasi a társának. – Asszem a szőkének megsérült a lába.

-          Kellett neki autókon táncolnia. – háborodott fel a sötét bőrű rendőr, de miután ránézett a társára sóhajtot egyet és elindult a kórházhoz.

Újabb megállapíthatatlan mennyiségű idő telt el mire odaértünk. Mikor a kék szemű kinyitotta a hátsó ajtót, nagy nehezen kiszedett engem, a többieket, meg a társának kellett vissza tartania. A járőr megint felkapott a kezébe, mivel nem tudtam ráállni a lábamra. A mellkasának dőlve, léptünk be a steril épületbe. Mire találtunk valakit, aki útba igazította a járőrt, hogy hova menjen, engem elnyomott az álom.