17. fejezet

Sziasztok! <3 Tudom mennyire fel vagytok dobva (legalábbis remélem) hogy Chris és Fay újra "kéz a kézben" néz szembe a világgal, ezért nem is húzom tovább az időt. ; ) De azt még megemlítem, hogy köszönöm a pozitív visszajelzéseket. <3 mint mindig, most is egy széééééles vigyor terült szét a fejemen, amikor láttam őket : ))) Na de befogom a bagólesőm, csak előtte Jó olvasást kívánok! <3

17.   fejezet

Miután Chris haza vitt, szinte arra is alig volt erőm, hogy lefürödjek és fogat mossak. Azonban mikor végre ágyba kerültem és hosszas kérlelés után Chris is velem maradt, a karjaiban aludtam el. Reggel azonban, mint már hozzá szoktam, egyedül ébredtem.

Lassan, mint mindig egy téli álomból kelő medvére hasonlító mozgással keltem ki az ágyból. Ehhez jött még a chewbacca szerű ásításom is, majd elindultam ki a konyhába és elégedetten láttam, hogy Chris mint minden itt töltött éjszaka után, most is a kötényemben sürgött-forgott a konyhában. Az illatok hatására megkordult a gyomrom.

-          Ehhez hozzá tudnék szokni. – mosolyogtam rá a legüdébben, ahogy csak tudtam. – Ma mivel lepsz meg? – kérdeztem, miközben lehuppantam az egyik bárszékre.

-          Gofri. – mosolygott és egy tányérra bökött, amin egy halom, gőzölgő finomság állt egy magas toronyba rendezve.

Felkaptam az egyiket, megkentem nutellával és egy hatalmasat haraptam bele.

-          Nem is mesélted, hogy mi volt tegnap a bátyáddal. – mondtam nem is fáradva azzal, hogy megszólalás előtt lenyeljem az isteni csemegét.

-          Semmi említésre méltó. – vonta meg a vállát, de átláttam rajta.

-          Azt akarod nekem mondani, hogy megszökött a börtönből, aztán a hárpia exedet kérte meg hogy játsza a futár szerepét, majd ki tudja hány év után végre újra találkoztok kockáztatva az életeteket csak azért, hogy azt mondhassa: „Hé öcskös, mi a helyzet?” – vontam fel a szemöldökömet.

-          Mindig Christopher-nek szólít. – grimaszolt Chris, fel sem nézve a „roppant sok figyelmet igénylő” sütésből.

-          Chris... – néztem rá fáradtan. – Jogásznak készülök. Ha kell kérdések tömkelegével vagy nyomozással szerzem meg az igazságot. – mosolyogtam ravaszan.

Chris kiszedett egy újabb adag gofrit, majd miután sóhajtott egy nagyot rám emelte a meseszép szemeit.

-          Azt mondta, hogy elkezdett azok után nyomozni, akik meg akarnak ölni minket. – láttam rajta, hogy nem igazán van oda a bátyja új hobbijáért.

-          Logikus. Nem menekülhettek örökké. – egy újabb harapással elpusztítottam a gofrim maradékát és újat kentem magamnak.

-          Ezért inkább menjünk az üldözőink elé és álljunk ki önkéntes céltáblának? – kérdezte miközben kivette a tejszínhabot a hűtőből.

-          Néha a legjobb védekezés a támadás. – jelentettem ki filozófikusan.

Chris halványan elmosolyodott.

-          Mintha csak a bátyámat hallanám. – csóválta a fejét. – De se te, se ő nem fogjátok fel, hogy ez nem ilyen egyszerű. Nem vehetjük fel velük a versenyt.

Felálltam, mert nem bírtam tovább nézni az önmarcangolását és odasétáltam hozzá, megkerülve a márványpultot. Miután leraktam a félig megevett gofrimat a két kezembe fogtam az arcát.

-          Ne törődj bele ilyen egyszerűen! Pontosan az egyenlőtlen esélyek miatt becsülnek alá titeket. Eszükbe sem jut az a megoldás, hogy esetleg ti kezdtek majd el vadászni rájuk. – mosolyogtam rá bátorítóan.

-          Te is meg Zack is, bosszantóan vakmerőek vagytok. – elkezdett közeledni felém, azonban mielőtt az ajka hozzá ért volna az enyémhez, felvette a pultról a maradék gofrimat és a szájába tömte.

-          Hé! – kiáltottam fel. – Csinálj magadnak!

Megfordultam és elkezdtem sértődötten kenni magamnak egy másikat. Mielőtt azonban bele haraphattam volna, egy nagy adag tejszínhabot nyomott a tetejére.

-          Így tökéletes. – mosolygott szakértő képet vágva.

Titokzatos mosolyt villantottam, majd egy hirtelen mozdulattal az arcába nyomtam a habos édességet.

-          Na így, már tényleg tökéletes. – vigyorogtam diadalittasan.

Egészen addig, míg Chris le nem fogta a kezeimet és oda nem nyomta az arcát a nyakamhoz. A hajam, a nyakam és a háló ingem pántja is tiszta hab lett. Felsikítottam amikor letörölte az arcát és gonosz mosollyal az arcán felemelte a tejszínes flakont. Nagy nehezen kiszabadítottam a kezeimet, majd elkezdtem menekülni, de a szökésem a nappaliig tartott, amikor is Chris elkapott és a földre nyomott. Ráült a hasamra, a kezeimet pedig egy kezébe fogva a fejem fölé szorította.

-          A vád pimaszság. – vigyorgott és az arcomhoz emelte a flakont. – A büntetés pedig hab általi halál.

Az utolsó szó után megnyomta a flakont és egy hatalmas adag habot nyomott az arcomba. Sikongatva próbáltam szabadul, de egyszerűen képtelenség volt. Amikor végre kifogyott a flakon, Chris, nevetve törölte le a szemeimről a habot, majd nyalta le az ujjairól. Én kapva az alkalmon, kihasználva Chris biztonságérzetét, felültem és hirtelen a nyakába majd a kötényembe töröltem az arcomat.

-          Még mindig kötekedsz? – kérdezte vigyorogva majd, lábait az enyéim alá rakva, az ölébe kapott. – Nem tudod, mikor kell feladni és meghunyászkodni mi? – a kezeimet ismét a hátam mögé szorította.

-          Nem igazán. És szeretek piszkos módszerekhez folyamodni. – az utolsó mondatot a fülébe suttogtam. Mielőtt elhúzódtam volna alig érezhetően beleharaptam a fülcimpájába.

Chris felsóhajtott és éreztem, ahogy lazulni kezdenek a csuklóimat bilincsként közre fogó kezei.

-          Többször kínoztak már meg, mint ahányszor egy kezemen meg tudnám számolni... – kezdte, majd felsóhajtott, miközben a füle felső részére egy óvatos puszit adtam. – Ez nem fog bejönni. – a szavai magabiztosak voltak, a légzése azonban kevésbé.

A fülétől egyre lejjebb apró csókok kíséretében haladtam a nyakán. Megint engedett egy kicsit, de még nem elég... Amikor szívni kezdtem a nyakát, már majdnem teljesen elengedett, de végül az arcán lévő kis adag hab lenyalása volt a végső csapás. Szinte teljesen megfeledkezett a kezemet tartó szorításól és ezt kihasználva kitéptem őket és megpróbáltam felpattanni. Chris azonban ismét elkapta a kezemet és vissza ültetett az ölébe a földre.

-          Ha valamit elkezdtél azt fejezd is be! – vigyorgott és szellő lágyságú csókot lehet a nyakamra, oda ahol a vágás volt. Jeges borzongás futott végig a testemen.

Kezeimet tartó kezeivel még közelebb húzott, miközben ajkait alig pár milliméterre az enyéimtől megállította. Ekkor megcsörrent Chris mobilja a zsebében. Fogalmam sincs, hogy  mennyi ideig csöröghetett, mert semmi nem létezett számomra, csak Chris szemei, amikkel szinte felfalt, és ajkai, amikkel kínzóan közel volt az enyéimhez. Nem sokkal később a hívó feladta, a telefon pedig elhallgatott. Nem maradt más zaj csak a kettőnk légzése. (Inkább szabálytalan sóhajoknak nevezném őket.) Szinte elviselhetetlen volt a köztünk felforrósodott levegő. A fojtogató vágy pedig minden pillanatban egyre nagyon és nagyobb lett.

Nem adhatom fel! Erős vagyok! Győzködtem magamat, de miközben a lehellete az ajkamat csikizte, szinte minden ismert szó, minden eddig érzett illat vagy őrzött emlék eltűnt. Az egész világ megszűnt. Elvesztem. Elvesztem a szemeiben.

Éppen ezért, jelezve hogy „megadtam magamat”, óvatos csókkal jutalmaztam a „győztest”. Az ajkaim alatt éreztem Chris mosolyát. Magam előtt pedig láttam azt a jól ismert diadalittas vigyort. Mikor végre kiélvezte a győzelmét (pár másodperc után) ő is visszacsókolt. Először ő is kínzó óvatossággal, ez pedig még inkább arra sarkallt mindkettőnket, hogy többet akarjunk.

Ahogy a csók egyre intenzívebb lett, úgy hullottak le a kezemről Chris kezei és tértek át a derekamra. A hálóingemet, ami már felgyűrődött egészen a derekamig, egyre feljebb tolta, miközben az oldalamon simított végig a kezeivel. Ahogy egyre feljebb haladt, nekem egyre kevesebb levegő jutott a tüdőmbe. Egy idő után már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán veszek levegőt.

Én eközben kicsomóztam a kötényt ( egy idegesítően béna és erős masni próbált az utamba állni). Végig húztam a kezemet a hasától kezdve egészen a mellkasáig. Éreztem az ugyan olyan eszelősen dübörgő szívét, mint amilyen az enyém is volt. Egyszerre dobbantak olyan erővel, mintha ki akarnának szakadni a helyükről. A kötény, Chris pólójának kíséretében landolt a padlón (valahol). Az én hálóingem pedig pár pillanattal később követte őket. Chris akkor kapott fel és rakott át a kanapéra. Minden egyes érintése egy újabb tüzes perzseléssel ért fel a bőrömön.

Már mind a ketten szaggatottan tudtuk csak venni a levegőt, amikor elkezdtem Chris farmerjának gombjával vacakolni. A kezeimet bénának és ügyetlennek éreztem, mivel Chris derekamat és combomat simogató kezein kívül semmi másra nem tudtam koncentrálni. Mire végre sikerült megszabadulnunk a farmerjától, már alig kaptam levegőt. Úgy éreztem, hogy Chris csupasz mellkasa teljesen összenyom, ahogy az én csupasz mellkasomhoz tapadt. És mégis, még ez is kevésnek tűnt a vágyaimhoz képest. Akartam. Bele akartam fulladni. Soha vissza nem térni a valóságba. Azonban a valóság az ajtócsengő képében döntötte romba a pillanatot.

-          Könyörgöm... ne nyisd ki! – zihálta Chris a fülembe, amikor az ajkaimat elszakítottam az övétől.

Egy pillanatig megfontoltam, hogy eleget teszek Chris kérésének, azonban mikor másodjára is megszólalt a csengő, kelletlenül toltam el magamtól. Morogva ugyan, de kiengedett maga alól. Én elindultam a hálóingem felé, de az utolsó pillanatban, amikor arra gondoltam, hogy valószínűleg Jordan áll odakint, Chris pólójánál döntöttem. A varrás kifelé állt, ráadásul fordítva vettem fel. Azonban nem bántam, mert így legalább tudni fogja, hogy valaminek éppen a közepén jártunk. Amikor azonban kinyitottam az ajtót, megbántam a döntésemet.

-          Apu? – néztem ijedten az ajtóban álló öltönyös, szigorú tekintetű apámra.

Látszott rajta, hogy nagyon is tudja, hogy valaminek a közepén jártam.