24. fejezet

Sziasztok!  : )) Ismét szeretném megköszönni a pozitív visszajelzéseket, nagyon jól estek! ^-^ Éppen ezért, örömmel jelentem ki, hogy a Chris és Fay páros ismét találkozik ; ) Vééégre! : D Nem is húzom tovább az időt. Jó olvasást és jelezzétek, hogy mennyire örültek a visszatérésnek! ; P <3

24.   fejezet

Angliában sütött a nap és sugarai simogatták az arcomat. De itt, az isten háta mögött, valahol Kanada északi részén akkora pelyhekben esett a hó, mint az öklöm.

A bérelt autó, csak nagy küzdelem árán volt képes az úton maradni. Nem is egyszer, majdnem úgy elakadtam, hogy alig bírtam tovább menni. Azonban három óra szenvedés után végre megláttam a házat. Ez közel sem volt olyan hivalkodó, mint a Trentó-i villa, de még kívülről is látszott, hogy minden luxus és kényelem adott.

Csak egy táskát hoztam magammal, így nagy nehezen, a vállamra kapva vágtam át a harminc centis havon. A parkolóban már három autó állt. Egy Charlotte nénikémé és Elissabeth-é, egy Daniel-é és az apjáé, egy pedig a szüleimé.

-          Minden adott egy jó kis drámához. - sóhajtottam, minek következtében a leheletem, apró fehér pamacsként jelent meg előttem a levegőben.

Odabent kellemesen meleg volt. Nevetésre, egy pezsgő pukkanására és a ropogó tűz hangjára léptem be. Amikor becsuktam az ajtót Elisabeth már fel is bukkant és a nyakamba vetette magát. Komolyan mondom, egyszer még leütöm ezért. Ha ennyi fölös energiája van, legalább a táskát segíthetne levenni rólam.

-          Szia kicsim. – apám is felbukkant, kezében a kivégzésre szánt pezsgővel.

-          Szia. – mosolyogtam rá, miközben előre rettegtem a Chris hollétét illető kérdésektől. Azonban a kérdések elmaradtak.

-          Szia kincsem. – megjelent az anyám is, szokatlanul jó kedélyállapotban. – Jól utaztál?

-          Fogjuk rá. – vontam meg a vállamat, amibe már szinte belevágott a táskám pántja.

-          Gyere megmutatom a szobádat. – jelentette ki anyám még mindig mosolyogva. ŐSZINTÉN mosolyogva. Ez egyre ijesztőbb és ijesztőbb lesz. Nem tudtam, hogy valamilyen gyógyszer hatása alatt áll, vagy csak ennyire örül annak, hogy Chris nélkül jöttem.

Mondanom sem kell, hogy nem számoltam be nekik Charley-ról. Tényleg, miért is nem?

Azt a szobát kaptam, amit tavaly is. A helyiség hatalmas volt. Saját kandallóval, fürdővel és erkélyre nyíló ajtóval. Az ágy akkora volt, mint kétszer a sajátom.

-          Ez a szoba minden évben egyre nagyobbnak tűnik. – állapítottam meg álmélkodva.

-          Csak ritkán járunk ide. – nézett körbe ő is. - Nemsokára vacsora. – mosolygott rám, majd eltűnt, magamra hagyva a szobámban.

Dobtam egy sms-t Mia-nak és Naomi-nak, hogy megérkeztem, mivel mind a ketten külön kérték, hogy adjak életjelet magamról. Mind a ketten hallották a hírekben, hogy hóvihar várható. Az előjelébe már belekóstoltam és reménykedtem benne, hogy Jason és Alison is hamarosan megérkezik mielőtt még eldurvulna odakint a helyzet. Miután beszéltem Charley-val, pontban hatkor, már lent voltam az étkezőbe. Odalent már ott ültek a többiek az asztalnál. Vagyis mindenki, anyámat leszámítva, aki folyamatosan hordta be a fogásokat (amiket valószínűleg már előre elkészíttetett). Daniel szinte egyszer sem mert rám nézni, a többiek pedig könnyed csevejbe elegyedtek a válságról (hűű de izgi!). Alig kezdtünk bele az első fogásba (sült pulykacomb ribizlis mártással, nyami!), amikor kinyílt a bejárati ajtó. Akarom mondani kicsapódott a hatalmas, orkán erejű széltől, amit még az étkezőben is éreztünk. Pár pillanat múlva megjelent Alison és Jason. Teli szájjal intettem nekik, majd mögöttük megpillantottam Chris-t. Majdnem félre nyeltem, a szívem pedig akkorát dobbant, hogy azt hittem mindenki hallotta, majd mintha teljesen megállt volna.

-          Sziasztok. – köszönt be Chris is. Sötét haján úgy csillogott az olvadt hó, mint a szemei, mikor rám nézett.

-          Ne haragudjatok a késésért, csak nagy volt odakint a vihar. Chris-t pedig még fel kellett vennünk a reptérnél. – mondta Jason, miközben ledobta a földre a csomagokat. ÁRULÓ!

Anyám arca (akárcsak az enyém) teljesen elfehéredett. Nem tudtam eldönteni, hogy Chris látványától, vagy a gondolattól hogy Jason a hólepte, vizes csomagokat a perzsa szőnyegre dobta.

-          Semmi baj. Gyertek beljebb! – szólalt meg kedélyesen az apám.

-          Ha megbocsájtotok... – megtöröltem a számat a szalvétába és felálltam az asztaltól. – elment az étvágyam.

Rá sem bírtam nézni Chris-re. Elmentem mellette és a döbbent Jason-Alison páros mellett. Amikor felértem a szobámba, becsaptam magam mögött az ajtót és a fürdőbe igyekeztem. Odalépet a csaphoz és láttam, hogy már nem is egy könnycsepp végig száguldott az arcomon.

-          Nem! – szóltam rá magamra, majd hideg vízzel lemostam az arcomat. – Erős vagyok. Kibírom. Elküldöm! Haza fogom küldeni! Én... – elcsuklott a hangom. – haza... – folytattam erőtlenül, majd hallottam ismét becsukódni a szobám ajtaját. – küldeni. – fejeztem be a mondatot, de már könnyek homályosították a látásomat.

-          Fay... – csak Chris körvonalait láttam a tükörben.

-          Menj el! – nyöszörögtem, miközben a torkomat egy focilabdányi gombóc szorította.

A következő pillanatban két kar fonodott körém és magához húzott. Nem tudtam mit tenni. Az arcomat a pulcsijába fúrtam és utat engedtem a könnyeimnek. Átkaroltam Chris-t és már én voltam az, aki semmi pénzért sem engedte volna el őt. Próbáltam tagadni, de az volt az igazság, hogy ezek a könnyek a megkönnyebbülés és az öröm miatt voltak. Örültem, hogy él és nem történt semmi baja.

-          Gyűlöllek. – zokogtam a ruhájába ő pedig egy puszit nyomott a hajamra, miközben végig simított a hátamon. – Gyűlöllek. – nyögtem még egyszer, majd Chris-szel együtt lerogytam a fürdőszoba márvány padlójára.

Fogalmam sincs mennyi ideig bőgtem hozzá bújva, de csak sírni és sírni akartam. A karja és jól ismert édeskés illata úgy ölelt körbe, mint egy fal. Össze gömbölyödve ültem az ölében és még mindig a pulcsiját markoltam, amikor elapadtak a könnyeim. Chris végig a fejem búbján tartotta az ajkait, a karjával pedig végig simogatta a hátamat, hogy megnyugtasson. A „megnyugtatás” gondolatától rögtön kijózanodtam. Charley! Mintha kenyérpirítóból pattantam volna ki, olyan hirtelen álltam fel.

-          Mit keresel itt? – letöröltem a könnyáztatta arcomat.

-          Azért jöttem, hogy megmagyarázzam... a gyilkosságot. – Chris is felkelt a földről, habár ő sokkal ráérősebben.

-          Nincs mit megmagyarázni rajta. – keresztbe fontam a karomat védekezés céljából, majd hátráltam egy lépést. – A gyilkosság az gyilkosság.

-          Van, aki megérdemli. – nézett rám komolyan.

Már szinte el is felejtettem milyen gyönyörűek azok a sötét szemei. Főleg amikor ilyen pillantással néz rám. Amikor csillognak a vágytól.

-          Nem helyes, hogy így nézel rám. – ismét hátráltam egy lépést.

-          Hogyan? – közelebb lépett hozzám egy féloldalas mosollyal.

-          Nem hagyom, hogy belerángass a játékodba. – jelentettem ki magabiztosan, majd kisétáltam a fürdőből. – Különben is, hogy találtál ide?

-          Hugh mondta meg, hogy hova kell jönnöm. Azt mondtam, hogy én egy egyetemi vizsga miatt később jövök, mint te. – vonta meg a vállát, mintha ez természetes lenne. Hugh?!

-          Ó, szóval már olyan jóban vagytok, hogy csak le Hugh-zod? – vontam fel a szemöldökömet.

-          Ő kért meg rá, hogy hívjam így. – nézett rám ártatlanul.

Ettől csak még mérgesebb lettem. Egyetlen egy pasimnak sem mondta ezt. Mindegyiknek csakis Mr. Lawrence lehetett. Egy hónapja, apám szülinapján még repestem volna az örömtől, ha megkedvelik, de most? Most mikor próbálom elfelejteni? Ez volt a legnagyobb rémálmom. Nem akartam drámázni a hétvégén ezért vettem egy mély levegőt, hogy elnyugodjak és csak utána szólaltam meg.

-          Rendben. Maradsz a hétvégére és eljátsszuk hogy minden rendben, de aztán eltűnsz az életemből, megértetted? – fenyegetően néztem a pajkosan csillogó sötét szemeibe.

-          Ha ezután a hétvége után is így akarod, akkor megteszem. – nem tetszett az a rejtélyes hangsúly, amivel ezt mondta, de mielőtt még rákérdezhettem volna, kinyitotta az ajtót.

-          Hová mész? – néztem rá döbbenten.

-          Attól még hogy neked „elment az étvágyad” én még farkaséhes vagyok. – végigsimított a hasán. – Ráadásul még nem is köszöntem személyesen az én drága Daniel barátomnak. – gonoszan elvigyorodott.

-          Könyörgöm, ne rendezz jelenetet. – néztem rá esdeklően.

-          Én? Soha! – vágott ártatlan képet, majd miután rám kacsintott becsukta maga mögött az ajtót.

Miközben a táskámból pakoltam ki, megkordult a hasam.

-          A francba! – morogtam, mivel volt annyi büszkeség bennem, hogy ne menjek le a többiekhez. Ráadásul éppen elég lesz az, hogy Chris-szel már megint össze vagyunk zárva egy szobába. – Hogy fogom én ezt túlélni? – nyögtem, majd hanyatt vágtam magamat, a puha ágyon.

Hirtelen eszembe jutott Charley, ezért gyorsan betárcsáztam a számot és felhívtam. Ez volt az utolsó este, amikor még lehetett technikai cuccokat használni. Éjféltől életbe lép anyám statáriuma. Charley rögtön felvette.

-          Szia Fay. Épp rád gondoltam. – hangja derűsen csengett a vonal végén. Bárcsak itt lenne!

-          Szia. – nyögtem sóvárogva a telefonba.

-          Valami baj van? Olyan fura a hangod.

-          Nincs semmi baj. – hazudtam. – Csak jó lenne, ha itt lennél velem.

-          Tudod, hogy én is szívesen lennék veled. – ekkor valami furcsa zaj szűrődött be a háttérből, aztán egy ajtócsapódás. – Kicsim, most mennem kell. Egymillió csók és vigyázz magadra!

Mielőtt még válaszolhattam volna, kinyomta a telefont. Na ennyit az érzelgős beszélgetésről, ami eltereli a figyelmemet a korgó hasamról.

Pár perc elteltével még mindig hanyatt fekve az ágyon bámultam ki a fejemből. A mozdulatlanságnak köszönhetően lassan átvette az álmosság az éhség helyét és éreztem, ahogy elnehezül a szemem.

Amikor magamhoz tértem vak sötét volt. Biztos voltam benne hogy elaludtam és valaki betakart. Óvatosan felkapcsoltam az éjjeli szekrényen lévő lámpát. Egy pillanatra megijedtem a kanapén fekvő Chris-től, de amikor rájöttem hogy alszik megnyugodtam. A kávézó asztalon ott volt egy tálca, rajta a vacsorámmal. Akaratlanul is elmosolyodtam a gondolatra, hogy hozott fel nekem ennivalót. Túl jól ismer. A gyomrom egy hangos korgással jelezte, hogy mennyire hálás neki. Halkan kimásztam az ágyból és leültem az asztal mellé. Mivel nem akartam megkockáztatni hogy Chris felébred ezért evőeszköz nélkül, kézzel álltam neki feldarabolni a húst. Miközben ettem végig Chris alvó arcát figyeltem. A gyér fényben még angyalibbnak tűnt az arca. Rájöttem, hogy még sosem láttam aludni. Mire észbe kaptam már ott ültem török ülésben a kanapé mellett. Mozdulatlanul, szinte levegő visszafojtva figyeltem a tökéletesen ívelt, kissé nyitott ajkait, a kezét, amit a fel-le mozgó mellkasán pihentetett és kócos, csapzott sötét haját. A kezem szinte magától nyúlt felé, hogy megérintsem az arcát. Az utolsó pillanatban azonban léptek zaja ütötte meg a fülemet és megállt a kezem a levegőben. Gyorsan felpattantam, mintha ezzel semmissé tehetném az iménti szánalmas jelenetet és az ajtóhoz osontam.

-          Igen. Mondtam, hogy csak tartsátok ott. – apám fojtott, ideges hangja egyre távolabbról hangzott, jelezve hogy elsétált a szobám előtt. Tudom, hogy nem szép dolog hallgatózni, de résnyire kinyitottam az ajtót. – Nem rondíthatnak bele az üzletbe. Old meg! – kinyomta a telefont és elindult vissza felé.

Gyorsan, minden apró nesz nélkül visszacsuktam az ajtót és reménykedtem benne, hogy az apám nem szúrt ki. Amikor azonban a léptek ismét elhaltak megnyugodtam. Jó tudni, hogy valaki más is megszokta szegni a Száműzöttek Hétvégéje szabályait rajtam kívül. Gondoltam derűsen, miközben visszamásztam az ágyamba és lekapcsoltam a villanyt. A csendben hallottam Chris egyenletes szuszogását. A vágy, hogy odabújjak hozzá, olyan erső volt, hogy muszáj volt a lepedőbe markolnom, nehogy felálljak és megtegyem. Pár percig tartott csak a kínlódás, mert utána ismét elnyomott az álom.