20. fejezet

Üdv mindenkinek! : ) Hálás vagyok az első feliratkozónak, a pozitív visszajelzésekért pedig köszönet ^ ^ Mindegyiket várom most is, mint mindig ; ) Remélem tetszik ez az új rész, habár ebbe Chris most nem nagyon kap szerepet. : / De ígérem ez hamarosan megváltozik ; ) Addig is jó olvasást! puszi <3

20.   fejezet

A szemem olyan sebességgel pattant ki, mintha valaki leöntött volna egy adag hideg vízzel. A hely teljesen ismeretlen volt. A fehér szobába besütő napfény égette a szemeimet, a fejem pedig úgy sajgott, mintha leütöttek volna. 

-          Rendben, köszönöm szépen. – egy ismeretlen, kapucnis pulcsis pasi lépett a szobámba, miután elköszönt egy orvostól.

Leült az ágyam melletti fotelbe és szikrázó, kék szemeivel úgy fürkészett, mintha megpróbált volna a gondolataimban olvasni.

-          Ki vagy és mit keresek egy kórházban? – védekezően feljebb húztam magam előtt a takarómat.

-          Charley Powell járőr vagyok. Tegnap hajnalban riasztást kaptunk. Te és a barátnőid megrongáltatok egy autót. Az orvosok szerint megrándult a lábad. – mint aki jól végezte a dolgát, hátradőlt a fotelben.  

-          És... mi lett a barátnőimmel? – enyhén szólva kényelmetlenül éreztem magamat, nem csak a történtek, de az átható világos szemei miatt is.

-          Őrizetbe vettük őket.

-          Tessék? – megpróbáltam kikelni az ágyból, olyan lendülettel, mintha rá akartam volna támadni a pasira.

A lábamba olyan fájdalom nyílalt, amikor a földre tettem, hogy kis híján felsikoltottam. Elvesztettem az egyensúlyomat, minek következtében a padlót borító tiszta, fehér csempe rohamosan közeledni kezdett felém. Az utolsó pillanatban Charley felállt a fotelből és elkapott. (Tapsvihar Fay!!) A keze a derekamra fonódott és mintha pille könnyű lennék felemelt. Meseszép szemei, jó ha egy arasznyira lehettek az enyéimtől. Eltoltam magamtól és vissza ereszkedtem az ágyra.

-          Köszönöm. – motyogtam.

-          Már van benne gyakorlatom. – úgy mosolygott rám, mintha ő tudna valamit, amit én nem. Ez felettébb idegesített, de mielőtt megkérdezhettem volna, hogy hogy érti, egy fehér köpenyes, szakállas orvos jelent meg a szobában.

-          Jó reggelt! – köszöntött kedélyesen. – Hogy van a kis betegünk? – vigyorgott.

Azt a benyomást keltette, mintha a nagypapámnak képzelné magát. Kínosan éreztem magamat, de egy mosolyt kényszerítettem az arcomra.

„Abból nem lehet baj, ha akkor iszok, amikor csak lányok vannak.” Hogy lehettem ilyen hülye? Soha többet nem nyúlok alkoholhoz!! Legalábbis akkor nem, ha az anyám nincs a közelben... vagy Elisabeth... vagy Daniel...Áhh hagyjuk a francba!

-          Köszönöm a... kötést. – emeltem fel egy kissé a lábamat, hogy lássam a bokámat takaró gondos kötözést.

-          Ne nekem köszönje. – mosolygott rám az öreg. – Ez a kölyök itt az, akinek köszönettel tartozik. – megveregette a fotelben ülő pasi vállát. – Ő volt az, aki behozta magát este abban a vidám kedélyállapotban. Örülhet neki, hogy rendőr a barátja. – kacsintott rám.

-          Ő nem... – kezdtem bele, de az orvos kuncogva fojtotta belém a szót.

-          Én azt mondom, hogy mehet. Viszlát. – veregette meg ismét Charley vállát, miközben elhagyta a szobát.

-          Akkor indulhatunk? – nézett rám felvont szemöldökkel Charley.

-          Köszönöm, de inkább hívok egy taxit. – mosolyogtam rá.

-          Attól tartok nekem kell bevinni téged az őrsre. – felállt a fotelből.

-          Tessék? – lehervadt a mosoly az arcomról.

-          Még mindig rongálás és csendháborítás a vád. Nem mehetsz haza, amíg le nem rakták a óvadékot. – vigyorgott, mintha élvezné a helyzetet.

Legszívesebben felnevettem volna, mivel eszembe jutott, hogy Chris hogy fog majd reagálni, ha megtudja, hogy lecsuktak, de ehelyett sóhajtottam egy nagyot és a bal lábamra nehezedve felálltam.

-          Akkor menjünk.

Mielőtt elkezdhettem volna azon problémázni, hogy hogyan fogok elsétálni a járőrautóig, Charley ott termett mellettem.

-          Segíthetek? – nézett rám világoskék szemeivel.

-          Hát... – kezdtem volna bele a magyarázkodásba, de addigra már Charley fel is kapott a földről.

Erről eszembe jutott egy kis részlet a tegnap estéből, amikor is így hozott be a kórházba. De nem voltam benne biztos, hogy tényleg megtörtént. Inkább csak egy álomnak tűnt.

-          Tegnap este is így hoztál be? – a szemei valahogy oda vonzották a tekintetemet.

-          Kénytelen voltam. – mosolygott vissza.

-          Akkor már értem, hogy miért hitte azt az orvos, hogy a... – elhallgattam.

Éreztem, hogy vörösödni kezd az arcom, a Charley arcán szétterülő vigyor pedig nem sokat segített a helyzeten. Meglepődtem, amikor odakint egy járőrautó helyett, egy Mustang-hoz vitt. A kocsi teteje le volt hajtva, figyelembe véve a napsütéses tavaszi időt, ezért egyszerűen be tudott rakni az anyós ülésre.  

-          Közsra... – inkább elhallgattam és lesütöttem a szememet.

Nem értettem miért vagyok ennyire zavarban. Azonban nem volt sok időm gondolkozni a válaszon, mert Charley beült a vezető ülésre mellém és beindította a motort. Pár percig csendben ültünk, majd megtörtem a csendet.

-          Nagyon sok kárt okoztam? – kérdeztem vonakodva, mivel egyből a felgyújtott újságos bódé jutott eszembe.

-          Egy kocsi beszakadt teteje, pár letaposott virág és egy tucat haragos szomszéd. – mosolygott rám. – Semmi komoly.

-          Remélem Mrs. Parkins-t nem sértettem meg. Sütött nekem pitét, amikor idejöttem. – grimaszoltam.

Charley egy mosollyal nyugtázta az aggodalmamat.

-          Nem mintha ismernélek, de te nem tűnsz olyan lánynak, aki részegen kocsik tetején táncol. – vigyorgott, miközben kék szemeit az enyéimbe fúrta pár másodpercig, aztán visszafordult az útra.

-          Pedig ha hiszed ha nem, volt már rosszabb estém is. – kissé kirázott a hideg az emlékére. Amikor megláttam Charley kérdő tekintetét, titokzatosan elmosolyodtam. – Nem fogok ezzel dicsekedni egy rendőrnek.

-          Most szolgálaton kívül vagyok. – vigyorgott rám.

-          Akkor miért te furikázol? – vontam fel a szemöldökömet.

-          Mert érted én vállaltam felelősséget. – jelentette ki lovagias kifejezéssel az arcán. – Ami pedig a szinte már túl kedves orvost illeti, igaza volt. – nézett rám huncut mosollyal.

-          Miben? – néztem rá értetlenül.

-          Köszönettel tartozol nekem. – ismét rám nézett azokkal a döbbenetesen kék szemeivel. – De szerencsédre nem vagyok egy nagy igényű ember. Egy randevú is megteszi. - Nem tudtam, hogy a szavai vagy a szemei miatt akadtak a szavak a torkomon.

-          De nekem... – itt elhallgattam.

Egyrészt megérkeztünk az őrsre, másrészt nem tudta, hogy hogyan folytassam a mondatot. Van pasim? De hát nem tudom. Chris és én... Elbizonytalanodtam. Mire észbe kaptam Charley már ki is nyitotta nekem az ajtót. Óvatosan kiszálltam, ő pedig megint felkapott.

-          Van egy jó oldala is annak ha zsaru az ember. – mondta, miközben felvitt a lépcsőn. – Meg tudom szerezni bárki adatait. – mosolygott rám. Azon kaptam magamat, hogy szemeit bámulom, mint valami megszállott. – Úgyhogy tudom, hogy hova kell érted mennem este nyolcra. Ne aggódj, majd vigyázok, hogy ne erőltesd meg a lábadat. – kacsintott rám, majd letett az egyik székre, egy íróasztal mellé.

-          Nem szeretem a kínai kaját. – hallottam a saját hangomat. De rögtön meg is döbbentem, azon hogy belementem.

Charley elmosolyodott, majd elköszönt egy „Akkor majd este.” szöveggel.

Mit csinálok? Kaptam gyorsan észhez, amikor Charley eltűnt. Nekem ott van Chris. Vagyis... Ott van? Mély levegőt vettem és már tudtam a választ. Amint kijutok innen, megszerzem Charley számát és lemondom az esti vacsit. Határoztam el magamban.

Miután felvették az adataimat, bekísértek egy cellába. A filmek után arra számítottam, hogy tetkós, nagydarab, leszbikus nők lesznek velem egy zárkában, azonban mikor odaértünk, csak Naomi-t és Mia-t láttam. Mind a ketten szörnyen néztek ki.

-          Fay! – pattant fel Mia, majd gyorsan a fejéhez kapott. Fránya másnaposság!

-          Annyira aggódtunk. – ugrottak a nyakamba Naomi-val együtt, amikor beléptem.

Lábam szinte égett, annyira fájt, mivel idáig nekem kellett elsántikálnom a személyi hordárom nélkül.

-          Jól vagyok. És ti? – végig néztem rajtuk, de az elmosódott sminket és a karikás szemeket leszámítva teljesen rendben voltak.

Naomi és Mia (mivel kijózanodtak) a cella két legtávolabbi pontján foglaltak helyet és szikrázó pillantásokat vetettek egymásra. Én köztük, a kereszttűzben ültem. Bőven volt időnk beszélgetni, ezért elmeséltem mindent Charley-ról. Naomi rögtön lehurrogott, hogy nekem ott van Chris, Mia azonban azt mondta, hogy inkább egy rendőr, mint egy bűnöző. Ezt a szópárbajt hallgattam, ki tudja meddig, mikor végre megjelent, egy egyenruhás, pocakos, szőke hapsi, hogy letették értünk a óvadékot.

Odakint Jason-t pillantottam meg, Alison-nal az oldalán. Naomi-nak rögtön felcsillant a szeme, amikor meglátta a bátyámat. Mint egy éhes farkas és egy gyanútlan bárány. Furcsa volt a bátyámat a bárány szerepében látni.

Alison rögtön megölelt. Jól esett az ölelés (meg is lepett, hogy mennyire), ezért rögtön vissza öleltem. Jason vetett véget a meghitt pillanatnak, mikor indulásra ösztökélt minket.

-          Az én áldott jó húgomat, már megint a sittről hozom ki. – vigyorgott önfeledten.

Mondanom sem kell, hogy az újságos bódés estém után is ő rakta le az óvadékot.

-          Ne kezd légyszíves. Fáradt vagyok. – nyafogtam. – Nálam maradtok? – kérdeztem reménykedve.

-          Nem tudunk. Alison nagymamája és nagypapája megújítják a fogadalmukat, szóval holnap reggelre, már ott kell lennünk Canadában. Szerencséd volt, hogy pont erre jártam. – vigyorodott el már megint Chris.

Engem raktak ki először, majd miután elbúcsúztam mindenkitől, fáradtan indultam el a házamhoz. Mrs. Parkins kint locsolta a letaposott muskátlijait. Összeszűkült szemekkel nézte, ahogy az ajtóhoz megyek. Mikor odaintegettem neki, ő elfordult és háttal nekem, fojtatta a locsolást. Ezek szerint ő is haragszik. Állapítottam meg csalódottan, majd beléptem a házba.

Odabent rögtön megcsaptak a Chris-szel közös emlékeink. Ez pedig megerősített abban, hogy nem mehetek el Charley-val ma este. Elszántan indultam el a telefonomat megkeresni, hogy valahogy megtudjam szerezni a számát, azonban amikor feloldottam a billentyűzárat, láttam, hogy négy nem fogadott hívásom volt Chris-től. Azonnal eszembe jutott, hogy tegnap biztos hívni próbált, ahogy megígérte. Gyorsan megnyomtam a hívó gombot. Négy kicsengés után felvették.

-          Igen? – Jordan hangja hideg zuhanyként ért.

-          Jordan? Hol van Chris? – kérdeztem türelmetlenül.

-          A zuhany alatt. – válaszolta jókedvűen. - Átadjak neki valami üzenetet?

-          Inkább megvárom míg végez, aztán visszahívom.

-          Kicsit várj vele, mert lesz egy kis dolgunk ha végzett. – mondta gúnyosan.

-          Szép próbálkozás! – jegyeztem meg.

-          Ugyan bogaram. – kezdte az a pióca gúnyosan. – Lássuk be! Semmit sem tudsz Chris-ről. Én azonban együtt játszottam a fiúkkal és a húgukkal, mikor még csak taknyos kölykök voltunk. Én mindent tudok róluk de te... - megvetően felkacagott. – csak egy jött-ment kis fruska vagy, akit  Chris csak szórakozásra használ. Lásd be végre, hogy nem is ismered és nem is illesz Chris-hez. Te csak a jámbor arcát láttad eddig, én azonban ismerem a legsötétebb titkait és énjét, akár a tenyeremet. Minél előbb látod ezt be, annál kevésbé fog fájni.

-          Tartsd meg magadnak a tanácsaidat! – válaszoltam leplezetlen ingerültséggel, majd kinyomtam a telefont.

Pár másodperccel később jött egy üzenet Chris mobiljáról.

„Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy Chris már embert is ölt? Ezt elmondta? xoxo.”