20.
fejezet
A
szemem olyan sebességgel pattant ki, mintha valaki leöntött volna egy adag
hideg vízzel. A hely teljesen ismeretlen volt. A fehér szobába besütő napfény
égette a szemeimet, a fejem pedig úgy sajgott, mintha leütöttek volna.
-
Rendben, köszönöm szépen. – egy ismeretlen,
kapucnis pulcsis pasi lépett a szobámba, miután elköszönt egy orvostól.
Leült az ágyam melletti
fotelbe és szikrázó, kék szemeivel úgy fürkészett, mintha megpróbált volna a
gondolataimban olvasni.
-
Ki vagy és mit keresek egy kórházban? –
védekezően feljebb húztam magam előtt a takarómat.
-
Charley Powell járőr vagyok. Tegnap hajnalban
riasztást kaptunk. Te és a barátnőid megrongáltatok egy autót. Az orvosok
szerint megrándult a lábad. – mint aki jól végezte a dolgát, hátradőlt a
fotelben.
-
És... mi lett a barátnőimmel? – enyhén
szólva kényelmetlenül éreztem magamat, nem csak a történtek, de az átható
világos szemei miatt is.
-
Őrizetbe vettük őket.
-
Tessék? – megpróbáltam kikelni az
ágyból, olyan lendülettel, mintha rá akartam volna támadni a pasira.
A lábamba olyan
fájdalom nyílalt, amikor a földre tettem, hogy kis híján felsikoltottam.
Elvesztettem az egyensúlyomat, minek következtében a padlót borító tiszta,
fehér csempe rohamosan közeledni kezdett felém. Az utolsó pillanatban Charley
felállt a fotelből és elkapott. (Tapsvihar Fay!!) A keze a derekamra fonódott
és mintha pille könnyű lennék felemelt. Meseszép szemei, jó ha egy arasznyira
lehettek az enyéimtől. Eltoltam magamtól és vissza ereszkedtem az ágyra.
-
Köszönöm. – motyogtam.
-
Már van benne gyakorlatom. – úgy
mosolygott rám, mintha ő tudna valamit, amit én nem. Ez felettébb idegesített,
de mielőtt megkérdezhettem volna, hogy hogy érti, egy fehér köpenyes, szakállas
orvos jelent meg a szobában.
-
Jó reggelt! – köszöntött kedélyesen. –
Hogy van a kis betegünk? – vigyorgott.
Azt a benyomást
keltette, mintha a nagypapámnak képzelné magát. Kínosan éreztem magamat, de egy
mosolyt kényszerítettem az arcomra.
„Abból
nem lehet baj, ha akkor iszok, amikor csak lányok vannak.” Hogy lehettem ilyen
hülye? Soha többet nem nyúlok alkoholhoz!! Legalábbis akkor nem, ha az anyám
nincs a közelben... vagy Elisabeth... vagy Daniel...Áhh hagyjuk a francba!
-
Köszönöm a... kötést. – emeltem fel egy
kissé a lábamat, hogy lássam a bokámat takaró gondos kötözést.
-
Ne nekem köszönje. – mosolygott rám az
öreg. – Ez a kölyök itt az, akinek köszönettel tartozik. – megveregette a
fotelben ülő pasi vállát. – Ő volt az, aki behozta magát este abban a vidám
kedélyállapotban. Örülhet neki, hogy rendőr a barátja. – kacsintott rám.
-
Ő nem... – kezdtem bele, de az orvos
kuncogva fojtotta belém a szót.
-
Én azt mondom, hogy mehet. Viszlát. –
veregette meg ismét Charley vállát, miközben elhagyta a szobát.
-
Akkor indulhatunk? – nézett rám felvont
szemöldökkel Charley.
-
Köszönöm, de inkább hívok egy taxit. –
mosolyogtam rá.
-
Attól tartok nekem kell bevinni téged az őrsre. – felállt a fotelből.
-
Tessék? – lehervadt a mosoly az
arcomról.
-
Még mindig rongálás és csendháborítás a
vád. Nem mehetsz haza, amíg le nem rakták a óvadékot. – vigyorgott, mintha
élvezné a helyzetet.
Legszívesebben
felnevettem volna, mivel eszembe jutott, hogy Chris hogy fog majd reagálni, ha
megtudja, hogy lecsuktak, de ehelyett sóhajtottam egy nagyot és a bal lábamra
nehezedve felálltam.
-
Akkor menjünk.
Mielőtt elkezdhettem
volna azon problémázni, hogy hogyan fogok elsétálni a járőrautóig, Charley ott
termett mellettem.
-
Segíthetek? – nézett rám világoskék
szemeivel.
-
Hát... – kezdtem volna bele a
magyarázkodásba, de addigra már Charley fel is kapott a földről.
Erről eszembe jutott
egy kis részlet a tegnap estéből, amikor is így hozott be a kórházba. De nem
voltam benne biztos, hogy tényleg megtörtént. Inkább csak egy álomnak tűnt.
-
Tegnap este is így hoztál be? – a szemei
valahogy oda vonzották a tekintetemet.
-
Kénytelen voltam. – mosolygott vissza.
-
Akkor már értem, hogy miért hitte azt az
orvos, hogy a... – elhallgattam.
Éreztem, hogy vörösödni
kezd az arcom, a Charley arcán szétterülő vigyor pedig nem sokat segített a
helyzeten. Meglepődtem, amikor odakint egy járőrautó helyett, egy Mustang-hoz
vitt. A kocsi teteje le volt hajtva, figyelembe véve a napsütéses tavaszi időt,
ezért egyszerűen be tudott rakni az anyós ülésre.
-
Közsra... – inkább elhallgattam és
lesütöttem a szememet.
Nem értettem miért
vagyok ennyire zavarban. Azonban nem volt sok időm gondolkozni a válaszon, mert
Charley beült a vezető ülésre mellém és beindította a motort. Pár percig
csendben ültünk, majd megtörtem a csendet.
-
Nagyon sok kárt okoztam? – kérdeztem
vonakodva, mivel egyből a felgyújtott újságos bódé jutott eszembe.
-
Egy kocsi beszakadt teteje, pár
letaposott virág és egy tucat haragos szomszéd. – mosolygott rám. – Semmi
komoly.
-
Remélem Mrs. Parkins-t nem sértettem
meg. Sütött nekem pitét, amikor idejöttem. – grimaszoltam.
Charley egy mosollyal
nyugtázta az aggodalmamat.
-
Nem mintha ismernélek, de te nem tűnsz
olyan lánynak, aki részegen kocsik tetején táncol. – vigyorgott, miközben kék
szemeit az enyéimbe fúrta pár másodpercig, aztán visszafordult az útra.
-
Pedig ha hiszed ha nem, volt már rosszabb
estém is. – kissé kirázott a hideg az emlékére. Amikor megláttam Charley kérdő
tekintetét, titokzatosan elmosolyodtam. – Nem fogok ezzel dicsekedni egy
rendőrnek.
-
Most szolgálaton kívül vagyok. –
vigyorgott rám.
-
Akkor miért te furikázol? – vontam fel a
szemöldökömet.
-
Mert érted én vállaltam felelősséget. –
jelentette ki lovagias kifejezéssel az arcán. – Ami pedig a szinte már túl
kedves orvost illeti, igaza volt. – nézett rám huncut mosollyal.
-
Miben? – néztem rá értetlenül.
-
Köszönettel tartozol nekem. – ismét rám
nézett azokkal a döbbenetesen kék szemeivel. – De szerencsédre nem vagyok egy
nagy igényű ember. Egy randevú is megteszi. - Nem tudtam, hogy a szavai vagy a
szemei miatt akadtak a szavak a torkomon.
-
De nekem... – itt elhallgattam.
Egyrészt megérkeztünk
az őrsre, másrészt nem tudta, hogy hogyan folytassam a mondatot. Van pasim? De hát nem tudom. Chris és én... Elbizonytalanodtam.
Mire észbe kaptam Charley már ki is nyitotta nekem az ajtót. Óvatosan
kiszálltam, ő pedig megint felkapott.
-
Van egy jó oldala is annak ha zsaru az
ember. – mondta, miközben felvitt a lépcsőn. – Meg tudom szerezni bárki
adatait. – mosolygott rám. Azon kaptam magamat, hogy szemeit bámulom, mint
valami megszállott. – Úgyhogy tudom, hogy hova kell érted mennem este nyolcra.
Ne aggódj, majd vigyázok, hogy ne erőltesd meg a lábadat. – kacsintott rám,
majd letett az egyik székre, egy íróasztal mellé.
-
Nem szeretem a kínai kaját. – hallottam
a saját hangomat. De rögtön meg is döbbentem, azon hogy belementem.
Charley elmosolyodott,
majd elköszönt egy „Akkor majd este.” szöveggel.
Mit
csinálok? Kaptam gyorsan észhez, amikor Charley eltűnt. Nekem ott van Chris. Vagyis... Ott van? Mély
levegőt vettem és már tudtam a választ. Amint
kijutok innen, megszerzem Charley számát és lemondom az esti vacsit. Határoztam
el magamban.
Miután felvették az
adataimat, bekísértek egy cellába. A filmek után arra számítottam, hogy tetkós,
nagydarab, leszbikus nők lesznek velem egy zárkában, azonban mikor odaértünk,
csak Naomi-t és Mia-t láttam. Mind a ketten szörnyen néztek ki.
-
Fay! – pattant fel Mia, majd gyorsan a
fejéhez kapott. Fránya másnaposság!
-
Annyira aggódtunk. – ugrottak a nyakamba
Naomi-val együtt, amikor beléptem.
Lábam szinte égett,
annyira fájt, mivel idáig nekem kellett elsántikálnom a személyi hordárom
nélkül.
-
Jól vagyok. És ti? – végig néztem
rajtuk, de az elmosódott sminket és a karikás szemeket leszámítva teljesen
rendben voltak.
Naomi és Mia (mivel
kijózanodtak) a cella két legtávolabbi pontján foglaltak helyet és szikrázó
pillantásokat vetettek egymásra. Én köztük, a kereszttűzben ültem. Bőven volt
időnk beszélgetni, ezért elmeséltem mindent Charley-ról. Naomi rögtön
lehurrogott, hogy nekem ott van Chris, Mia azonban azt mondta, hogy inkább egy
rendőr, mint egy bűnöző. Ezt a szópárbajt hallgattam, ki tudja meddig, mikor
végre megjelent, egy egyenruhás, pocakos, szőke hapsi, hogy letették értünk a
óvadékot.
Odakint Jason-t
pillantottam meg, Alison-nal az oldalán. Naomi-nak rögtön felcsillant a szeme,
amikor meglátta a bátyámat. Mint egy éhes farkas és egy gyanútlan bárány. Furcsa
volt a bátyámat a bárány szerepében látni.
Alison rögtön megölelt.
Jól esett az ölelés (meg is lepett, hogy mennyire), ezért rögtön vissza
öleltem. Jason vetett véget a meghitt pillanatnak, mikor indulásra ösztökélt
minket.
-
Az én áldott jó húgomat, már megint a
sittről hozom ki. – vigyorgott önfeledten.
Mondanom sem kell, hogy
az újságos bódés estém után is ő rakta le az óvadékot.
-
Ne kezd légyszíves. Fáradt vagyok. –
nyafogtam. – Nálam maradtok? – kérdeztem reménykedve.
-
Nem tudunk. Alison nagymamája és
nagypapája megújítják a fogadalmukat, szóval holnap reggelre, már ott kell
lennünk Canadában. Szerencséd volt, hogy pont erre jártam. – vigyorodott el már
megint Chris.
Engem raktak ki
először, majd miután elbúcsúztam mindenkitől, fáradtan indultam el a házamhoz.
Mrs. Parkins kint locsolta a letaposott muskátlijait. Összeszűkült szemekkel
nézte, ahogy az ajtóhoz megyek. Mikor odaintegettem neki, ő elfordult és háttal
nekem, fojtatta a locsolást. Ezek szerint
ő is haragszik. Állapítottam meg csalódottan, majd beléptem a házba.
Odabent rögtön
megcsaptak a Chris-szel közös emlékeink. Ez pedig megerősített abban, hogy nem
mehetek el Charley-val ma este. Elszántan indultam el a telefonomat megkeresni,
hogy valahogy megtudjam szerezni a számát, azonban amikor feloldottam a
billentyűzárat, láttam, hogy négy nem fogadott hívásom volt Chris-től. Azonnal
eszembe jutott, hogy tegnap biztos hívni próbált, ahogy megígérte. Gyorsan
megnyomtam a hívó gombot. Négy kicsengés után felvették.
-
Igen? – Jordan hangja hideg zuhanyként
ért.
-
Jordan? Hol van Chris? – kérdeztem
türelmetlenül.
-
A zuhany alatt. – válaszolta jókedvűen.
- Átadjak neki valami üzenetet?
-
Inkább megvárom míg végez, aztán visszahívom.
-
Kicsit várj vele, mert lesz egy kis
dolgunk ha végzett. – mondta gúnyosan.
-
Szép próbálkozás! – jegyeztem meg.
-
Ugyan bogaram. – kezdte az a pióca
gúnyosan. – Lássuk be! Semmit sem tudsz Chris-ről. Én azonban együtt játszottam
a fiúkkal és a húgukkal, mikor még csak taknyos kölykök voltunk. Én mindent
tudok róluk de te... - megvetően felkacagott. – csak egy jött-ment kis fruska
vagy, akit Chris csak szórakozásra
használ. Lásd be végre, hogy nem is ismered és nem is illesz Chris-hez. Te csak
a jámbor arcát láttad eddig, én azonban ismerem a legsötétebb titkait és énjét,
akár a tenyeremet. Minél előbb látod ezt be, annál kevésbé fog fájni.
-
Tartsd meg magadnak a tanácsaidat! –
válaszoltam leplezetlen ingerültséggel, majd kinyomtam a telefont.
Pár másodperccel később
jött egy üzenet Chris mobiljáról.
„Mit
szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy Chris már embert is ölt? Ezt elmondta? xoxo.”
ma találtam a blogodra, és imádom*-* egyszerűen végre egy olyan sztori ami nem fanfiction :D nagyon tetszett várom nagyon a következő részt :)
VálaszTörlésÖrülök hogy megtértél hozzám : P ( csak viccelek ^-^ ) egyébként fanfiction-t is írok és barátnőmmel próbáltuk olyanra hogy mindenkinek élvezhető legyen, szóval ha gondolod oda is benézhetsz : ) De ha csak itt maradsz az olvasóm annak is nagyon örülök <3
TörlésGyorsan hozd a kövit!!!!!!!!! Jordan egy......vááá,lefejezeeeem!!!!
VálaszTörlésA két napos limitet most is tartom, de ígérem hogy péntek reggel a nap első sugaraival együtt a 21. fejezet is fent lesz ; ) <3 Jordan már engem is idegesít (pedig én találtam ki) úgyhogy erősen agyalok egy fejbelövésen ( upsz spioler :P )
TörlésÚú.Nagyon jó lett! Mondjuk én semmi pénzért nem cserélném le Christ, még egy randi erejéig sem.:))
VálaszTörlésSiess a következővel légyszilégyszilégyszii <3
Hát én sem tenném az biztos, de néha meg kell mutatni mit veszíthet : P Oké igyekszem vele. <3
Törlés