28. fejezet

Sziasztok hőn szeretett olvasóim! : ) Tudom, hogy késtem ezzel a résszel, de mivel másik két blogot is írok, így elég nehéz megoldani, hogy minden időben meg legyen írva. A lényeg azonban az, hogy itt az új rész és remélem most is szokásotokhoz híven, bőszen jelzitek majd felém a véleményeteket. : ) Amíg megszületik az ítélet addig jó olvasást mindenkinek! <3

28.   fejezet

Mielőtt még felállhattam volna, hogy odaszóljak az apámnak, Chris megszorította a kezemet és felrántott az asztaltól. Villámgyorsan és szinte már erőszakosan húzott be a mosdókhoz vezető kis folyosóra.

-          Te meg mit csinálsz? – förmedtem rá miközben kirántottam a kezemet a szorításából.

-          Sajnálom Fay... – suttogta lesütött szemekkel.

-          Mit? – néztem rá döbbenten.

-          Ezt. – jelentette ki, majd kitolt a folyosó szélére.

Innen pont ráláttam az asztalra, aminél az apám alig egy perce foglalt helyet. Nem az volt a legmeglepőbb, hogy itt láttam az apámat, hanem az, hogy miért jött ide. Valakivel találkozott. Amikor pedig megláttam, hogy ki ül vele szembe nem hittem a szememnek. A rókaképű hapsi volt az, aki elrabolt és aki azt a drága kis metszést ejtette a nyakamon.

-          Ez meg mit keres itt? – suttogtam rémülten. – Chris segítenünk kell apának. Meg kell neki mondanunk, hogy ez a pasi veszélyes. Lehet, hogy megfenyegeti éppen. Tudják, hogy veled vagyok és most az apámat is belevonják, oda kell men... – elhallgattam mert megláttam Chris elgyötört tekintetét. – Chris?   

-          Fay, az apádat nem zsarolják. Ő... – elhallgatott. – Ő az egyik fél, aki meg akar ölni. – a szavai késként fúródtak a mellkasomba.

-          Mi? – suttogtam. – Nem. Tévedsz. Az a kubai hapsi tévedett... az apám... ő... – kerestem a megfelelő szavakat, de a növekvő pánikom miatt egyszerűen képtelen voltam az önálló, értelmes beszédre.

-          Sajnálom. – suttogta miközben megpróbálta megfogni a kezemet.

Én azonban az utolsó pillanatban elrántottam.

-          Ne. Ne mond ezt! Ez csak egy félreértés... az apám... segítenünk kell neki. Veszélyben van... igen... ő... – elindultam, hogy odamenjek az apámhoz, de Chris megragadta a kezemet.

-          Nem hagyhatom, hogy odamenj. – jelentette ki, majd a hátsóajtó felé kezdett húzni.

-          Chris ne csináld ezt! Oda kell mennem. – éreztem a szemeimet mardosó könnyeket.

Nem azért kezdtem el sírni, mert nem mehettem oda hozzá, hanem mert tudtam, hogy Chris-nek igaza van. Mélyen legbelül igenis tudtam. Az a sok gyerekkori emlék. Az a rengeteg utazás, amikor nem is tudtuk, hogy hova megy. A késő esti telefonálások. Csak most eszméltem rá, hogy tulajdonképpen nem is tudom mivel foglalkozik. Soha nem mondta és én éppen ezért teljesen természetesnek vettem, hogy nekem ezt nem is kell tudnom. Amikor kiértünk a kis étterem mögé, a könnyeim már feltartóztathatatlanul folytak végig az arcomon. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ez tényleg velem történik. Chris odalépett hozzám és a karjaiba zárt. Mintha csak el kizárva a külvilágot megpróbálta volna elfeledtetni velem a tudatot, hogy az apám egy hidegvérű gyilkos. Nem tudnám megmondani, hogy meddig álltunk ott, de amikor elengedett, már ismét szakadni kezdett a hó. Mivel odabent hagytuk a kesztyűinket, így a csupasz kezemet nyújtottam ki magam elé.

Éreztem az apró hópelyheket, ahogy pehelykönnyű nyomással érnek a bőrömhöz. Elmosolyodtam. Nem tudom, hogy mi volt olyan vicces. A gondolat, hogy ide fent ragadtunk vagy az, hogy végig Chris-t kerültem mondván hogy egy gyilkos, egy bűnöző, erre most kiderül hogy egy gyilkos nevelt fel.

-          Fay... – kezdett bele Chris óvatosan, de én elhallgattattam.

-          Miért jöttél ide, ha tudtad, hogy az apám az, aki elől menekülsz és aki megölte a húgodat? – mielőtt válaszolhatott volna, gyorsan folytattam. – Nem. A jobb kérdés az, hogy miért nem lőtted le egyből vagy jöttél már a rendőrséggel?

-          Miattad. – szinte csak suttogta ezt az egy szót. – Tudtam, hogy mégis csak az apád, ezért nem vehetem el tőled ugyan olyan hidegvérrel, mint ahogy tőlem vették el a húgomat. Ráadásul a húgom haláláért a másik fél felelős. Ahhoz nem volt köze az apádnak.

-          Nem. – felnevettem, ezzel szinte megijesztve Chris-t. – Csak ezért a kis szépségért itt. – hirtelen lehúztam a több réteg ruhát a nyakamnál, hogy látni lehessen a vékony vágást.

Chris olyan bűnbánóan nézett rám, mint aznap éjszaka fürdőszobában. Mint akkor, most is közelebb lépett. Odahajolt, minek következtében a leheletet csikizni kezdte a fedetlen, vékony bőrömet. Egy lágy csókolt lehelt a hegre, majd a szemembe nézett. A szívem a torkomban dobogott egyrészt a csók miatt, másrészt amiatt, hogy alig egy araszról néz rám gyönyörű, sötét szemeivel.  

-          Ezt is megoldjuk. Túl leszünk rajta. – körbe fonta a derekamat és még közelebb húzott magához. Homlokát az enyémhez támasztotta.

-          Te is tudod, hogy mit kell tennetek. – jelentettem ki lehunyt szemekkel. – Fel kell őt adnotok.

-          Beszéltem Zack-el, és azt mondtam, hogy... – ismét elhallgattattam.

-          Az apámnak bűnhődnie kell Chris. Még ha az apám, akkor is embereket öl zsarol és... rabol el. – elhallgattam. – Csak azt nem értem, hogy miért nem kapott el téged rögtön, amikor megtudta, hogy ki vagy.

-          Gondolom nem akart gyanúba keveredni. – vonta meg Chris a vállát.

Mélyet sóhajtottam és még jobban hozzá simultam Chris-hez.

-          Miért nem szökünk el? Hagyjunk itt mindent. – néztem rá könyörögve, de neki egy szomorú mosoly jelent meg az arcán.

-          Nem mehetünk. Neked itt a családod, mármint az ártatlan része, a sulid, nekem meg a bátyám és... – elhallgatott miközben szélesebb lett a mosolya. – a suli.  

-          Mi? – hátrahőköltem. – Milyen suli?

-          Azt hitted hazudnék az apádnak, abban hogy miért késtem? – kérdezte nevetve a döbbent arcomat látván. – Tényleg egy egyetemi vizsga miatt késtem. Mivel végig kitűnő voltam az egyetem alatt is, ezért megengedték, hogy még ennyi idő kihagyás után is megírjak egy szintfelmérőt. Elértem a megfelelő pontszámot, így mostantól hivatalosan is ismét a Cambridge építészeti karán tanulok. – kacsintott rám.

-          De... azt hittem, hogy nem tanulhatsz, mert levadásznak... meg... – most ő volt az, aki elhallgattatott.

-          Most, hogy van bizonyítékom, ráadásul tudom, hogy ki a felelős, egy lépéssel az ellenség előtt járok. Ráadásul nehogy azt hidd, hogy csak csevegni mentem Kubába. Zack szerzett bizonyos kapcsolatokat a börtönben. Nem rég kibővült a csapat. Egy zsaruval, aki megunta, hogy a törvény határt szab neki, ezért csatlakozott hozzánk és a munkájának köszönhetően elég sok mindenről tudunk majd értesülni. Ezen kívül van egy elég ügyes hackerünk, akit már jó párszor lecsuktak sikkasztásért, cégek biztonsági rendszerének feltöréséért és az egyéb hobbijai miatt. Nincs semmi, amit ne tudta feltörni nekünk. Ezen kívül van egy boxolónk, akit eltiltottak a versenyektől, mert túlságosan... öhm... komolyan veszi a győzelmet. Így hát most helyzeti előnyben vagyunk. Az apád pedig nem mer lépni, amíg itt vagyunk. Nem kockáztatná, hogy lebukik a családja előtt.

-          Tehát most vagy te, a bátyád, az exed, egy zsaru, egy hacker és egy boxoló? – vontam fel a szemöldökömet. – Rettegj alvilág! – nevettem fel a helyzet képtelenségén.

Chris sértetten lebiggyesztette az ajkát, majd amikor látta, hogy ezt is figyelmen kívül hagyva még mindig nevetek, a derekam köré csúsztatta a kezét és közelebb rántott magához. Mint mindig, most is kihagyott a légzésem. Egy győzelemittas mosoly jelent meg az arcán. Utáltam, hogy így kihasználta azt, hogy milyen hatással van rám.

-          Most meg kell, hogy büntesselek drágaságom. – pajkosan csillogott a szeme, miközben egyre közelebb és közelebb hajolt hozzám.

Reflexszerűen lehunytam a szememet, de ahelyett, hogy megcsókolt volna, ahogy vártam, ledöntött a hóba. Rögtön kinyitottam a szememet de elkéstem. Már egy nagy adag hó landolt az arcomba. Kapkodva szedtem a levegőt, miközben Chris nevetését hallgattam.

-          Talán mást vártál? – incselkedett.

Akkor játszunk így! Chris nevetésének egy nagy adag hó vetett véget, amit most én nyomtam az ő képébe. Mielőtt még feleszmélhetett volna, gyorsan felpattantam és elkezdtem rohanni. a térdig érő hóban. Mondanom sem kell, hogy nem sokáig jutottam. Alig pár másodperc múlva Chris ismét megragadt a derekamat. Ismét becsuktam a szemet, felkészülve rá, hogy ledöntenek a lábamról vagy egy nagy adag havat kapok, ehelyett azonban Chris letámadta az ajkaimat. Szokás szerint gondolkodás nélkül beletúrtam a hajába és közelebb húztam magamhoz. Ő ugyan így tett átkulcsolva a derekamat, miközben szinte levegőt sem véve faltuk egymást. Nem sokkal később levegőhiány miatt elváltak az ajkaink. Mind a ketten ziháltunk. Szinte égett a testem a hideg ellenére is.

-          Szerintem jobb lenne, ha visszamennénk a házba, amíg még tudok uralkodni magamon. – mosolygott rám Chris sötéten csillogó szemeivel.

Bólintottam, majd összekulcsolva ujjainkat elindultunk a hóesésben.

Amikor visszaértünk szerencsére az apám még nem volt ott, anyám pedig már ismét lecsillapodott. A biztonság kedvéért azért, miután Chris felkapta a konyha asztalra kikészített mézeskalácsokat, felsiettünk a szobánkba. Az ágyon feküdtünk a sütit majszolva.

-          És hogy hívják a „Igazság-brigád” többi tagját? – szólaltam meg két harapás között. – Csak hogy tudjam, ha majd találkozok velük. – kacsintottam rá, mire egy hálás mosoly terült szét az arcán.

Tudtam, hogy valószínűleg félt attól, hogy hogyan reagálok majd a történtekre. Normális emberek kikészültek volna ha megtudják az apjukról, hogy az alvilág ura, én azonban nem akartam emiatt elveszíteni Chris-t. Még csak most kaptam vissza. Tudtam, hogy nem helyes, amit Charley-val teszek, vagy hogy vele vagyok annak ellenére, hogy egy gyilkos, de nem tudtam rá haragudni vagy megtagadni magamtól. Ő hozzám tartozik én pedig hozzá. Mint egy kártyalap két oldala. Különbözünk, de együtt teszünk ki egy egészet.

-          A boxolót, John Ray Owen-nek hívják, mi csak Bivalynak, a hackerünket Ian Gespar-nak, a beépített zsarunkat pedig Patric Werdict-nek. – olyan élénken mesélt róluk a következő húsz percben, mint valami kisfiú, aki új barátokat szerzett az óvodában. Egyszerűen zabálnivaló volt. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt a Chris-t vagy a rossz fiús Chris-t szeretem-e jobban.

A sztorijait egy kopogás szakította félbe.

-          Igen? – kiáltottam, mivel lusta voltam felkelni az ágyról.

Jason nyitott be, olyan lassan, mintha attól tartana, hogy olyat lát, amit nem szeretne. Istenem, sohasem felejtik el a tegnap estét!

-          Kezdődik a karaokee délután. – mondta vigyorogva, egyrészt a megkönnyebbüléstől, hogy semmit sem zavart meg, másrészt mert ez volt a „Száműzöttek hétvégéjéből” a kedvenc programunk Jason-nel.

-          Hát akkor dalra fel! – vigyorodtam el, miközben magam után rántva Chris-t elindultunk le a nappaliba.

Szegény én, akkor még nem sejtettem, hogy mi vár rám.