1. fejezet

1.    fejezet

                    

Hogy hol kezdődött el igazán az életem, vagyis pontosabban mikor kezdtem el élni, ki tudja megmondani? Talán akkor amikor megszülettem? Amikor megtanultam járni? Amikor a szüleimmel Párizsba költözünk vagy Londonba vagy Rómába? Amikor meg lett a jogsim? Amikor leérettségiztem? Ki tudja? Annyi esélyem volt az újrakezdésre, arra hogy élni kezdjek, de valahogy sohasem kezdtem el igazán. Mindig ott volt vagy az apám vagy az anyám, akik úgy gondolták a tanulás és a karrier építés után még bőven lesz rá időm.

Legalábbis ezt tették, amíg meg nem kaptam a levelet a Cambridge egyetemről. Akkor végre elköltöztem, lett egy saját albérletem és egy saját életem, amit a kezembe vehettem. Tehát én ezt a pillanatot tekintettem az életem kezdetének. A saját, önálló, érett és felelősségteljes életem kezdetének. Ez volt az első és egyben egyetlen lehetőségem arra, hogy bebizonyítsam a szüleimnek, hogy felnőttem és nem kell már a kezükben tartaniuk az életemet. Legalábbis így terveztem. De mint tudjuk, nem minden úgy történik, ahogyan eltervezzük.

Szokás szerint megint egy dugóban ültem, a kis halvány zöld bogárhátúmban. Odakint ugyan borús és komor volt az időjárás, a kocsimban azonban a Fall out boy-t üvöltve nagyon is jó volt a hangulat. Sohasem voltam az az idegeskedő, hirtelen haragú, ingerült ember. Valahogy képtelen voltam nem lazán venni az életet. Néha talán túl lazán is. Az anyósülésre tett mobilom kijelzőjén felvillant az anyám neve. A csengőhangomat ugyan nem hallottam a dübörgő zenétől, de tudtam, hogy megint hív. Ma már harmadjára, pedig még csak délután két óra volt. Kelletlenül lehalkítottam a zenét.

-          Igen? – szóltam bele, felkészülve a kérdés-áradatra, amit a fejemre készült zúdítani.

-          Szia kicsim. Tudom, hogy ma már harmadjára hívlak, csak eszembe jutott, hogy apád ötvenedik szülinapja a jövő hónapban lesz és szeretném tudni, hogy haza tudsz-e jönni.

Forgatni kezdtem a szemeimet, mivel tudtam hogy azalatt a két hét alatt még legalább hatszor meg fogja ugyan ezt kérdezni. Ez is csak egy újabb indok volt arra, hogy le ellenőrizhesse, hogy nem fogyasztok drogot, nem iszom le magamat részegre, valamilyen egyetemi buli és nem dobom-e éppen oda magamat az első jött-ment pasinak.

-          Persze. Sőt mivel az a tavaszi szünetre esik, ezért pár nappal korábban is megyek és segítek megszervezni a bulit, ha gondolod. – tudtam, hogy ez az a mondtad, amit várt.

-          Tényleg megtennéd? – hallottam a könnyekig hatódott hangját a vonal túlsó végéről. – Annyira örülnénk. – anyámról tudni kellet, hogyha valami felzaklatta vagy nagyon feldobta, mindig hangosabban kezdett beszélni.

Most már szinte üvöltött, amikor elkezdte sorolni, hogy kiket tervez meghívni. Mivel a család apraja nagyjáról volt szó, így természetes fogalmam sem volt róla, hogy a felsoroltak közül ki kinek a kije. Így csak egyetértően hümmögtem és belemotyogtam pár nevet, ami nekem ugyan semmit sem mondott, de a családi vacsorák alkalmával mindig volt mit mesélni róla. A lámpa zöldre váltott és megindult a sor, így volt egy nagyszerű ürügyem, amiért lerakhattam a telefont. A zene hangerejét visszatekertem és folytattam a szöveg üvöltését. Mire odaértem a munkahelyemként szolgáló kávézóba, már rekedtre üvöltöttem a hangomat. Ezt a munkahelyet is az önállóságom bizonyításaként vállaltam el. Nem mintha rászorultam volna, de nem bírtam volna elviselni, ha a szüleim itt is mindent hozzám vágtak volna. A kocsi volt az egyetlen, amit ők vettek nekem. Ez volt a búcsú ajándékuk. Így is ha nem én választom ezt az egyszerű kis volkswagent, képesek lettek volna alám rakni egy porsche-t vagy valami még drágább autót. Ösztöndíjas voltam így azt sem nekik köszönhettem, hanem magamnak.

-          Késtél. – rontott be az öltözőbe a főnököm, egy telt alakú, harmincas évei közepében járó nő.

-          Ne haragudj Estell, de hatalmas dugók vannak a városban.

Cambridge-ben tanultam és ott volt az albérletem is, de mivel a szüleim ragaszkodtak ahhoz hogy minden hónapban pénzt küldjenek a benzinre, ezért megengedhettem magamnak, hogy Londonban keressek munkát. Imádtam vezetni, a pénz meg amit küldtek egy évre is elég lenne, nemhogy egy hónapra. Így pedig, hogy csak hétvégenként és minden szerdán dolgoztam, még maradt is mindig egy kis félretett dugi pénzem.

-          Tied a hármas, négyes és hatos asztal. Csipkedd magad vagy kirúglak. – mire kimondta, már el is tűnt.

-          Rendben. – kiáltottam utána.

Már hozzászoktunk, hogy Estell naponta háromszor kirúgott mindenkit, így egy idő után már senki sem vette komolyan. Pár hét alatt szinte úgy beilleszkedtem, mintha mindig is itt dolgoztam volna. Ez sokkal inkább egy nagy család volt, mint egy munkahely.

-          Na mizu kislány? – Naomi jelent meg mellettem, miközben a kötényemmel bajlódtam. – Fordulj meg, megkötöm. Rossz nézni, ahogy szenvedsz.

Göndör, rövid haját most is szabadon hagyta. Imádtam a szinte sörényként égnek álló haját.

-          Bocsi, hogy magadra hagytalak a vendégekkel. Csak... – szabadkoztam.

-          Jajj, hagyjál már. Ha nem úgy akarod befejezni, hogy randid volt, vagy egy dögös pasival hetyegtél, akkor ne untass a részletekkel. – fenyegetett.

-          Nincs időm pasikra a suli mellett. – jelentettem ki, miközben kiléptünk az öltözőből.

-          Bla. Bla. Bla. – tátogott. – Kifogás! Na idefigyelj. Az unokatesóm most jött a városba látogatóba hozzám. Összehozlak vele. Mit szólsz?

-          Naomi, tudod, hogy...

-          Igen a suli. – grimaszolt. – Belefogsz fulladni a könyveidbe. Én amondó vagyok, csakis gyakorlat útján lehet igazán tanulni. Minek is tanulsz? Orvosnak? – ráncolta a szemöldökét, miközben leszedett egy asztalt. – Ahhoz biosz kell. Na meg, hogy ismerd az emberi testet. – titokzatos mosoly húzódott végig az arcán.

-          Ne is folytasd! Amúgy is jogot tanulok. - szakítottam félbe. – De ígérem majd te szerezheted nekem a pasikat, amint lediplomáztam.

-          Ne már kislány. Addigra minden helyes pasira lecsapnak. – tette csípőre a kezét.

-          Nem a dumálásért fizetek. – szólalt meg mögöttünk Estell hangja a pult mögül.

-          Pedig fizethetnél. – szólt vissza Naomi, de ezután annyiban hagyta a témát.  

Nyolckor végeztünk, majd miután ismét visszautasítottam Naomi, unokatestvéréről szóló ajánlatát elköszöntünk, én pedig elindultam a kocsimhoz. A parkoló teljesen kihalt és sötét volt. Az eső pedig szokásához híven szakadt, mintha soha el sem akarna állni. A tornacipőm, azonnal átázott, amikor beleléptem egy bokáig érő pocsolyába.

-          Fantasztikus. – motyogtam, miközben előkerestem a kulcsot a táskámból.

Már épp kivettem, amikor valaki megjelent mögöttem és nekinyomott a kocsi oldalának. A táskámat leejtettem a földre ijedtemben. A támadóm egyik kezével leszorította mind a két kezemet, a másikkal pedig befogta a számat, nehogy segítségért kiálthassak.

-          Add ide a kulcsokat! Most rögtön. – Elengedett én pedig ijedtemben pontosan azt tettem, amit mondott.

Nagyszerű, anyámék hazarendelnek, amint ezt megtudják.

A férfin kapucni volt a fény pedig hátulról érte, így nem láttam az arcát. A kezében tartott pisztolyt azonban tökéletesen ki tudtam venni. A szívem olyan gyorsan kalapált, hogy azt hittem ő is hallja.

-          Kérem, ne... – kezdtem volna bele a sablonos „Kérem, ne bántson!” szövegbe, de belémfojtotta a szót.

-          Beszállás! – jelentette ki.

Ez váratlanul ért. Ennyit a filmekről. Abban legalább ott hagyják a kifosztott mellékszereplőt. Ez az én formám. A pisztolyt tartó kezét elnézve nem hibáztathat senki azért, amiért be is szálltam. Amikor beüllt csak akkor szólaltam meg.

-          Nem lenne egyszerűbb ha itt hagynál? Ne aggódj, hazatalálok busszal. – amint kimondtam rá is jöttem mekkora hülyeség.   

Miért is aggódna azért, hogy hazatalálok-e. Neki is elég nevetségesnek tűnhetett, mert elvigyorodott. Ahogy kiértünk a megvilágított forgalmas utakra, megláttam az arcát. Nem lehetett idősebb nálam, ez pedig megdöbbentett. Arra számítottam, hogy egy ingyenélő, alkoholista, kukásfazonú pasassal van dolgom.

-          Nem akartam, hogy miattam elkapjanak a rossz fiúk, akik engem üldöztek.

-          Mert most egy gentleman-nel van dolgom. – jegyeztem meg ridegen.

-          Hozzájuk képest az vagyok. Hidd el! – fordult felém.

Sötét szemei ragyogtak az utcáról beszökő lámpafényben.

-          De ha már így alakult, merre laksz? Nehogy még jobban megázz. – mosolyodott el ismét.

Most, hogy láttam az embert a bűnöző mögött felbátorodtam. Mondjuk lehet hogy csak azért, mert már elrakta a fegyvert.

-          Komolyan azt hiszed, hogy elvezetlek a lakásomra? – meredtem rá. – Nem vagyok ostoba.

-          Nem akarlak zaklatni, nyugi. Csak, hogy is mondtad?  Gentleman akartam lenni.

Ez volt az a pillanat, amikor magam sem tudom miért, de úgy éreztem elhihetem, amit mond.

-          Cambridge, Coleridge road... – mielőtt még az utcaszámot is elmondhattam volna közbeszólt.

-          Most komoly? – döbbenten nézett rám. – Azt hiszed addig elviszlek?

-          Azt hittem egy gentelman vagy. – válaszoltam vissza ugyan akkora hévvel.

-          Kifogy a benzin, amíg hazaviszlek és visszaérek. – panaszkodott.

-          Akkor majd tankolunk. – jelentettem ki, olyan hangsúllyal mintha magától értetődő lenne. – Itt fordulj balra! – tettem hozzá.

A srác lefékezett és döbbenten nézett rám.

-          A sofőrödnek nézel? -  várta a választ, miközben mögöttünk haragosan dudálni kezdtek a feltorlódott autósok. – Téged se sűrűn rabolnak el. – ingatta a fejét, mintha neki ez teljesen hétköznapi lenne.

-          Az utóbbi időben valahogy mindig elkerülnek az emberrablók. – állapítottam meg csalódottságot tettetve.

A pasi elmosolyodott, én azonban szinte duzzogva fontam keresztbe a karomat.

-          Akkor balra? – sóhajtotta.

 Miután bólintottam végre elindultam hazafelé.

-          Egyébként Fay vagyok. – szólaltam meg pár percnyi csönd után.

-          Én nem mondom meg a nevemet, ha nem haragszol. Nem akarom, hogy megkönnyítsd a zsaruk dolgát. Így is elég nagy baj, hogy láttad az arcomat. Lehet hogy le kellene egyszerűen lőnöm téged. – vonta fel a szemöldökét és tényleg úgy tűnt, mint aki ezt a lehetőséget is számításba veszi. Amikor azonban meglátta az ijedt képemet, felnevetett. – Ne aggódj! Én csak tolvaj vagyok, nem gyilkos.

-          Szóval a fegyvereddel csak a lopott holmikat fenyegeted. – jelentettem ki szárazon.

-          Az csak önvédelem. – motyogta és megérintette az ázott pulóverét ott, ahol feltehetőleg a fegyvere lapult.

-          Kik elől menekültél? – érdeklődtem.

-          Nagyon rossz és mérges emberek elől. – vonta meg a vállát. – Még szerencse hogy ott voltál.

-          Ja... szerencse. – morogtam.

Ismét elvigyorodott, de nem mondott semmit, csak bekapcsolta a rádiómat. Még mindig a  Fall out boy üvöltött, legnagyobb meglepetésemre ahelyett hogy lehalkította volna üvölteni kezdte a szöveget.