4. fejezet

Üdv újra, Olvasók!
Mint ahogy ígértem ma is hozok egy új részt. Ma családi ügyek miatt el leszek havazva, ezért most ilyen korán teszem fel az új fejezetet. : )) Remélem megfelel majd az elvárásaitoknak, ha igen / ha nem komiban elmondhatjátok a véleményeteket. Jó szórakozást! ; ) <3

4.   fejezet

Olyan gyorsan hajtottam, amennyire csak mertem. Idegesen pillantottam néha hátra, hogy Chris még mindig eszméleténél van-e. Azonban, amint kiértünk a belváros forgatagából, felült a hátsó ülésen, tehát még sem volt, olyan rossz állapotban, mint ahogy először saccoltam. Az oldalából, amit szorongatott, azonban jócskán szivárgott vér, így gondolkodás nélkül a kórház felé vettem az irányt.

-          Hova mész? – szólalt meg a hátsó ülésről elhalóan.

-          Természetesen a kórházba. – jelentettem ki.

-          Ne! Ott keresnek majd először. – nem tudtam nem észre venni a félelmet a hangjában.

-          Kik?

-          Majd később elmondom.

-          Akkor hova vigyelek? – feltettem a kérdést, de már előre tudtam a választ. A hallgatása pedig csak beigazolta a gyanúmat. – Nem! Szó sem lehet róla! Neked orvosi ellátásra van... – elhallgattam.

Rögtön megfordultam és elindultam hazafelé.

-          Ma meglátogat a bátyám. – kezdtem bele. – Ő egy orvos, ráadásul az egyik legjobb.

-          Nem szerezhet tudomást rólam. – ellenkezett.

-          Ebben a pillanatban nem nagyon van jobb ötletem, úgy hogy maradj csendben és figyelj! Nem mondjuk meg mi történt. Azt mondjuk, hogy kiraboltak és megvertek. – a hátrapillantóban szemügyre vettem a feldagadt szemét. – Irónikus nem? – még egy mosolyt is megengedtem magamnak.

Sziporkázó kedvemre csak egy hümmögés volt a válasz. Az út hátra levő részén próbáltam faggatni arról, hogy mi történt, de makacsabbnak bizonyult, mint hittem, úgy hogy egy idő után bekapcsoltam a rádiót. Amikor végre megérkeztünk, Chris botladozva, falfehéren szállt ki a kocsiból, én pedig alig bírtam megállni, hogy ne adjak hangot a felháborodásomnak az összevérezett hátsó ülés láttán. Azonban amint ráeszméltem milyen sok vért is vesztett igazából, minden másról megfeledkeztem.

Jason nem érkezett még meg, ezért kénytelen voltam egyedül nekilátni a sebellátásnak. Amíg meleg vizet engedtem egy edénybe és összegyűjtöttem a házban található összes törölközőt, Chris leült a nappaliban található kanapéra.

-          Vedd le a felsődet! – utasítottam, miközben a vízbe mártottam az egyik törölközőt.

Amikor vissza fordultam, úgy nézett rám, mintha éppen fegyvert fognék rá.

-          Jaj, kérlek, ne most játszd a szégyenlőst. – forgattam a szemeimet, ő pedig végre engedelmeskedett.

Próbáltam betegként tekinteni rá, de még a zúzódások és a jobb oldalán vérző seb ellenére is el kellett ismernem, hogy ne semmi a látvány. A meglepetés ereje után, gyorsan összeszedtem magamat, mielőtt még bármit is leolvashatott volna az arcomról. A földön ültem, hogy rendesen hozzá tudjak férni, így szemtől szemben voltam a szúrt sebével. Nem tűnt olyan vészesnek, mint amilyennek hittem, de biztos voltam benne, hogy Jason-nek muszáj lesz összevarrnia. Oda adtam egy törölközőt, hogy nyomja a sebre, amíg én nagyjából letörlöm a vért az arcáról a vizes törölközővel.

-          Most mát elmondhatod, hogy kik tették ezt veled. – gondoltam, ez a legjobb módja arra, hogy eltereljem a gondolatait a fájdalomról.

Hátradőlt és sóhajtott egy nagyot, én pedig felültem mellé a kanapéra, hogy az arcával tudjak foglalatoskodni.

-          Akik üldöznek. – próbálta megint ennyiben hagyni, de most nem hagytam.

-          És miért üldöznek? – nyaggattam tovább.

-          Azért üldöznek, mert azt hiszik, hogy nálam van az ellopott pénzük.

-          És nem? – vontam fel a szemöldökömet.

-          Szerinted össze veretném magamat ennyire, ha nálam lenne? Már rég oda adtam volna nekik, csak hogy leszálljanak rólam.

-          Miből gondolják, hogy nálad van?

-          Azt hiszik, hogy a bátyám lopta el tőlük.

-          Akkor miért nem tőle kérik? – annyira belezavarodtam, hogy egy pillanatra még a sebeiről is megfeledkeztem.

-          Mert ő börtönben van... – válaszolta szárazon. - droggal való kereskedésért. – amikor meglátta az arcomat, gyorsan magyarázkodni kezdett. – De nem ő volt. Rákenték az egészet, hogy mentse valami nagy góré a droghálózatát.

-          És hogy jön a képbe a pénz? – próbáltam előítélet nélkül hallgatni a történetét.

-          Tagja volt egy bűnszervezetnek. – itt rám sem nézett, mert tudta, hogy milyen képet vágok. – Aztán az egyik balhé balul ütött ki. Ő volt a sofőr, neki csak szállítania kellet volna, de akikkel az üzletet kötötték volna, átverték őket. A bátyám két társát lelőtték. Ő elmenekült az árúval, amiről később kiderült hogy heroin. Nem volt semmiféle üzlet vagy pénz, de azért hogy eltussolják a dolgot, bűnbaknak elővették a bátyámat és azt állították, hogy a bátyám lopta el a pénzüket és az árúval is lelépett. Ezután őt gyilkosságért és kábítószerrel való kereskedésért bemártották a zsaruknál, így lezárhatták az ügyet.

-          Sajnálom a bátyádat, de nem kellett volna drogkereskedőkkel kezdenie. – ismét a vízbe merítettem a törölközőt, mielőtt azonban Chris arcához érhettem volna elhúzta a fejét.

-          Ezért nem mondtam el. – nézett rám vádlóan. – Mindent fekete fehérben látsz.

Sóhajtottam egy nagyot és leeresztettem a kezemet.

-          Idehoztalak a lakásomra azok után, hogy elraboltál és megtudtam hogy egy gyilkos vagy. Ez nem igazán vall egy olyan emberre, aki nem megértő és csak feketén fehéren látja a világot. – állapítottam meg. – Most pedig, ha befejeznéd a duzzogást, akkor rendbe szedném a külsődet mire a bátyám beállít.

Ezután csendben tűrte az ellátást. De pár perc után egyszerűen muszáj volt feltennem a kérdést, ami már egy jó ideje ott motoszkált a fejemben.

-          Miért hozzám jöttél segítségért? – kérdeztem tőle komolyan.

Látszólag ő sem tudta pontosan, vagy csak nem tudta hogyan felelhetne erre úgy, hogy jól jöjjön ki belőle a végén.

-          Csak benned bízhatok. – jelentette ki a végén, bár láttam rajta, hogy nehezére esik.

-          Biztosan van valakid. – néztem rá gyanakodva.

-          Apám elhagyott, amikor hét éves voltam, az anyám pedig két éve meghalt. A bátyám sitten, a ... – elhallgatott.

-          Sajnálom. – suttogtam őszintén és habár érdekelt volna a mondat folytatása, nem akartam még jobban felzaklatni.

Újabb percekig csak a víz csöpögését lehetett hallani, miközben kicsavartam a törölközőt, a már rózsaszínűre színezett vízben.

-          Köszönöm. – szólalt meg hirtelen.

Nem tudtam erre mit felelhetnék, ezért csak elmosolyodtam.

-          Csak tégy egy szívességet és legközelebb ha megjelensz, ne hozd rám a frászt. – kötöttem a lelkére és reflexből megböktem a mellkasát, aminek következtében fájdalmasan felnyögött. – Sajnálom. – mentegetőztem és a mellkasára tettem a kezemet, ahol megböktem.

Egy pillanatra felgyorsult a szívverésem, és a tenyerem alatt pontosan éreztem, hogy az övé is. A következményektől a nyíló ajtó zaja mentett meg.

-          Itthon vagy Fay? – szólalt meg Jason az előszobából.

Csak most tűnt fel, hogy a konyhán kívül sehol sem kapcsoltam fel a villanyt.

-          Itt vagyok. – jelentettem ki, majd elvettem a kezemet Chris mellkasáról és felpattantam a kanapéról.

Jason három jókora bőrönddel jelent meg.

-          Hihetetlen hogy nincs se komornyikod, se szobalányod. Most cipelhetem egyedül a csomagjaimat. – nyafogta, anyut utánozva.

Szó nélkül a nyakába ugrottam.

-          Áh, Fay, még rám vannak akasztva a csomagok is. Össze fogok esni. Orvos vagyok, nem testépítő. – viccelődött, de azért jó szorosan átölelt.

-          Korábbra vártalak. – mondtam, miközben segítettem leszedni róla a táskákat.

-          Ne haragudj, de a taxis úgy vezetett, mint egy csípőficamos nyugdíjas öregasz... – ez volt az a pillanat, amikor Chris felállt a nappaliban és Jason meglátta. –szony. Megzavartam valamit? – fordult felém.

-          Nem. Sőt, ami azt illeti téged vártunk. – mentegetőztem, mert belegondoltam, mire következtethet egy félmeztelen pasiról, aki a sötétben állt fel a kanapémról.

Amikor Jason ijedten nézett rám, rájöttem, hogy csak még nagyobb félreértésbe kevertem magamat. Chris azonban a segítségemre sietett, amikor kilépett a fényre és megmutatta szétvert arcát és felsőtestét.

-          Fay csak haza hozott, hogy segítsen rajtam. – szét nézett magán, mintha ő is csak most venné szemügyre, mi lett vele. -  Rablótámadásom volt, és hát... nem akartam könnyen adni a pénztárcámat. – szerényen elmosolyodott, majd elindult Jason felé előre nyújtott kézzel. – Egyébként Chris vagyok. Chris Harton.

-          Jason Lawrence. – mutatkozott be a bátyám. – Azt hittem, hogy ez egy biztonságos környék. – nézett sokatmondóan rám.

-          Hát igen. De hát mindenhol megesik az ilyen. – mosolyogtam zavartan. – Össze kellene varrnod egy szúrt sebet, ha nem baj.

-          Hisz ismersz, segítek, ahol tudok. – azzal kinyitotta az egyik bőröndjét és nekilátott keresgélni. – Fay előkészítenéd az ágyamat, mert gondolom a „gyógyítás” mellett nem jutott rá időd, én pedig hulla fáradt vagyok a repülőút miatt.

Tudtam, hogy ezzel csak távol akar tartani, hogy kettesben beszélgethessen Chris-szel, természetesen rólam és természetesen egy-két fenyegetés is elhangzik majd, de azért engedelmeskedtem. Csak remélni tudtam, hogy Chris nem mond semmi hülyeséget. Jason-nek a vendég szobában készítettem elő az ágyát, Chris-nek meg felhúztam egy takarót és egy párnát, hogy azzal tudjon aludni a kanapén.

Amikor kiértem a lámpák fel voltak kapcsolva, Chris-szen pedig már ott volt egy tiszta, feltehetően Jason-től kapott fekete póló. A felrepedt száját és véraláfutásos szemét leszámítva épnek tűnt. Épp elmélyülten beszélgettek valamiről, amikor megjelentem.

-          ... az ötvenedik.

Jason mondatának csak a végét hallottam, de pontosan tudtam miről van szó.

-          Jason? – szólaltam meg fennhangon. – Előkészítettem a vendégszobát. Gyere megmutatom. – néztem rá sürgetően. – Te ott maradsz! – mutattam Chris-re.

Amint becsuktam magam mögött az ajtót neki estem.

-          Mond, hogy nem hívtad el apu szülinapjára. – néztem rá kétségbeesetten.

-          Sajnálom. – motyogta és elindult, hogy engesztelésképp megöleljen, de ellöktem a karját.

-          Csak most találkoztam vele. Mi ütött beléd? Anyu megöl.

-          Tudom, hogy a pasid, Fay. – nézett rám kajánul.

-          Ezt ő mondta? – fejben már kezdtem tervet készíteni arról, hogy a feldarabolását melyik irányból kezdem.

-          Nem kellett mondania. Nem vagyok hülye. – leült az ágya szélére. – Különben is, Alison nem kap majd akkora figyelmet, ha te is hozol valakit. – nézett rám ártatlanul.

-          Egyszer vittem haza valakit, Jason. Elfelejtetted mi történt Josh-sal? – kezdtem kétségbeesni.

-          Jó na, vadászat közben gyakran történnek balesetek. – szabadkozott.

-          Két hétig nem tudott rendesen ülni. – fakadtam ki. –Különben is nem értem, hogy neked meg apának hogy jutott eszetekbe hogy az első találkozáskor vadászni vigyétek. – fel alá járkáltam a szobában, mert még mindig ideges lettem emiatt az emlék miatt. – Mindegy. – vettem egy mély levegőt. – Anyu úgy sem... – a mondatomat, Jason mobilja szakította félbe.

A kijelzőn pedig az emlegetett szamár képe jelent meg. Anyu! Mielőtt még megszólalhattam volna, Jason felvette.

-          Szia anyu. – köszöntötte kedélyesen. – Hogy vagy? Igen, én jól. Nem. Képzeld itt vagyok Fay-nél Cambridge-ben. Nem, dehogy rúgtak ki. – összeráncolta a homlokát és körbe nézett a szobában. – Nem annyira, nem vészes. De olyan... pici. – ez volt az a pillanat, amikor erős késztetést éreztem arra, hogy kikapjam a kezéből a telefont és a falhoz csapjam. – Nem maradok addig, holnap tovább megyek Franciaországba. – Holnap? Bukott ki belőlem majdnem hangosan. – Megismertem egy lányt. Haza vinném apu szülinapjára. - esélyt sem adva anyunak megszólalni, folytatta. – És képzeld Fay is hozza a pasiját! – jelentette be vidáman.