12. fejezet

Sziasztok! : ) Ugyan azt terveztem, hogy csak hétfőn hozom az új részt, de mivel itt tornyosulnak a megírt fejezetek és remélhetőleg várjátok már a folytatást, ezért gondoltam megleplek titeket a 12. fejezettel még ma! : ) <3
Báááár nem érdemlitek meg, mivel (tisztelet a kivételnek!) nem nagyon láttam se komikat, se tetszik / nem tetszik véleményeket ... : / A negatív kritikát ugyan olyan szívesen veszem, mert akkor a későbbiekben ki tudom küszöbölni a hibákat... Na de mindegy, majd ha akartok mondani / jelezni valamit úgy is megteszitek, hiszen láthattátok hogy nem harapok : $ : P Most pedig befogom és jó olvasást kívánok nektek! ; ) <3

12.   fejezet

Amikor magamhoz tértem az első dolog, amit megláttam az egy kövér zsiráf volt. Mármint nem egy igazi, csak egy rajz volt egy üres pizzás dobozon, és nem egy épphogy csak duci, hanem egy naggggyon kövér zsiráf volt. Még fel is nevettem volna, az abszurd rajzon, ha nem lett volna bekötve a szám, illetve nem lettek volna egy székhez kötözve a kezeim és a lábaim.

Valahonnan messziről egy amerikai foci mérkőzés közvetítése szűrődött be hozzám.

-          Touchdown a Buffalo Bills-nek!! – üvöltötte a a játékvezető, és nem sokkal később két férfi üvöltése is felharsant. Ezek véleményem szerint már nem a TV-ből hallatszottak.

Lassan elfordítottam a fejemet, hogy szemügyre vegyem a „cellám” és a lehetőségeimet. A poros szobában teljesen különböző bútorok voltak bedobálva, teljesen random módon. Mindegyik legalább egy helyen el volt szakadva, az azokat tarkító foltok eredetét, pedig nem is tudtam és nem is akartam megállapítani.

Már említettem, hogy mennyire lazán veszem a dolgokat és mennyire nem tudom átérezni bizonyos helyzetek súlyosságát vagy komolyságát. Beleértve a krízis helyzeteket, mint a mostanit is. A rendes emberek azon agyalnának, hogy „Miért raboltak el?” , „Mi lesz velem?” , „Mit akarnak tőlem?” , „Megölnek?”. Az én fejemben azonban csak egyetlen egy kérdés fogalmazódott meg. Már megint?!

Először tizenhárom évesen raboltak el. Apámból akartak váltságdíjat kihúzni. Ehelyett jöttek a kommandósok és megmentettek. Akkor láttam először embert meghalni (Utána a nagymamámat a kórházban), valamint később, amikor tizenhat voltam egy másik rossz fiút lőttek le, aki úgy szintén váltságdíjat remélt értem. Valahogy nem tudtam, elképzelni, hogy most másképp legyen. Már vártam, hogy odakintről felharsanjon a kommandósok trappolása, a figyelmeztetések, a lövések, majd hogy valaki berúgja az ajtót és felkapjon.

-          Menj és nézd meg a kis csinibabát! – szólalt meg odakintről valaki.

Pár másodperc múlva kinyílt mögöttem egy ajtó. Halottam a lépések zaját, majd megjelent előttem egy nagydarab borostás fickó. Éppen chips-szel tömte a fejét így teli szájjal szólalt meg, ezzel egy kisebb kaja zuhatagot köpve ki a száján.

-        Felébredt! – kiáltotta ki a társának.

-        Ideje volt. Azt hittem végig aludja a napot. – morogta egy magas, a kövérnél kétszer soványabb hosszú, bozontos hajú férfi. – Na most hogy végre magadhoz tértél, el is árulhatnád nekünk hogy hol van a kis barátod. – penge vékony szája, szinte alig mozgott, miközben beszélt.

Ez a fordulat váratlanul ért. Tehát nem váltságdíjat akarnak. Miután eloldozta a számat, még nyeltem egy nagyot, hogy helyreállítsam a szám nedvességtartalmát és csak utána szólaltam meg.

-          Nem értem, kire gondol. – válaszoltam és fogalmam sem volt, hogy miért védem azt a hazug tolvajt.

-          Dehogy nem. A kis tolvaj haverodra célzok. Tudjuk, hogy napok óta találkozgattok.  – az övéből előhúzott egy recés szélű vadászkést és olyan közel tartotta az arcomhoz, hogy még az elfolyt szemfestékemet is láttam. Szörnyen nézek ki. Grimaszoltam. – Tehát még egyszer megkérdezem. Hol van Christopher Harton?

-          Ha a sejtésem nem csal, akkor valami bögyös, motoros buksza ágyában. – morogtam.

Szinte tapintani lehetett az értetlenséget, ami abból a két taplóból áradt. Látszott rajtuk, hogy az IQ-juk még közösen sem éri el egy plüss medve szintjét, mielőtt azonban kicsit keményebben reagáltak volna a szarkazmusomra, megcsörrent a késes pasi mobilja.

-          He? – szólt bele magas intelligenciájával a telefonba.

Egy ideig, amíg a vonal túlsó végén beszéltek, csak a nagydarab krapek csámcsogását lehetett hallani.

-          Christopher. Mindig öröm hallani a hangodat. – mosolyodott el a hapsi. – Igen, itt van a kis tündérke. – nézett rám éhes szemekkel, mintha fel akarna falni. – Nem, ez nem így megy. Elmondom, hogy hogy lesz. Te idejössz, ő pedig szabad lesz. Ha úgy gondolod, hogy nem tudod teljesíteni a feltételek, az sem baj. Majd Greg-gel eljátszadozunk vele egy kicsit, mielőtt olyan sorsra jutna, mint a húgod. – a pengevékony mosolya még szélesebb lett. – Okos fiú. Itt várunk a régi gyapotgyárban. Mondanom sem kell, hogy most az egyszer végre a pénzt is hozd magaddal! – jelentette ki, majd kinyomta a mobilt, aztán rám nézett a rókaszerű szemeivel. – Milyen kár, hogy a mi kis Christopher-ünk nem találkozott veled korábban. Ha pár évvel korábban ismered meg, már régen elkaptuk volna azt a vakarcsot. A húga után nem nagyon találtunk rajta fogást. – csóválta a fejét, majd melák haverjával együtt felnevettek. Tényleg marha vicces beszólás volt! (-.-)

-          Szemetek. – sziszegtem, mire a nyurga a torkomhoz szorította a pengét.

-          Ez csak üzlet. – suttogta, olyan közel az arcomhoz, hogy éreztem a hagymaszagú leheletét.

Ezekről a szavakról eszembe jutott az első alkalom, amikor elraboltak. Annyira féltem, hogy az eset után pár hónapig beszélni sem tudtam. Egy évig jártam pszichológushoz, mire megszűntek a rémálmaim. Ahogy a meleg vér végig csorgott a nyakamon, ugyan az az érzés mart bele a gyomromba. De ez más. Most nincs az apám, aki mozgósíthatná a rendőröket. Chris nem tudta őket segítségül hívni. Csak ő volt. Én pedig tisztában voltam vele, hogy ha még ide is jön, engem nem engednek el. A gondolat, jeges kézként szorult a torkomra.

Meg fognak ölni.

Amikor magamra hagytak próbáltam csavarni, hajlítani, tépni a karomat, de a kötél nem engedett. Pár perc után felhagytam vele, és más kiutat próbáltam keresni. Nem akartam lenézni, mert tudtam, ha meglátom a véremtől vöröslő blúzomat, akkor elkap a pánik, és akkor még kevesebb esélyem lesz a túlélésre, mint most. Habár mi lehet kevesebb a nullánál? Gondoltam keserűen, de a szememmel tovább kutattam a szobában. Fotelek, dagadt zsiráf, ledeszkázott ablakok, por, döglött egér (Fúj!), egy félpár férfi cipő (O.o?), ezen kívül pedig szemét, szemét, és még több szemét. Fogalmam sincs mennyi ideig ültem a gyéren megvilágított szobában, mire kint a meccsen és szurkolói kiáltásokon kívül mást is meghallottam. ( A Buffalo Bills csúnyán elverte a New York Jets-et.)

-          Na végre. – szólalt meg a magas, rókaképű, majd meghallottam Chris hangját. A szívem akkorát dobbant, mintha az lett volna az utolsó.

-          Hol van a lány?

-          Odabent élvezi a luxus lakosztály kényelmét. – Adok én neki olyan luxust ha kijutok innen. Fogadkoztam magamban. – Hol a pénz?

-          Biztonságban. Amíg a lány nem lesz szabad, addig nem kapjátok meg a pénzt.

Ekkor hallottam egy puffanást, majd egy nagyobbat. Egy pillanatig abban reménykedtem, hogy a hájpofa és a nyurga padlót fogtak, de amikor kinyílt az ajtó és megláttam az elrablóim kezében lógó eszméletlen Chris-t, minden reményem elszállt. Tőlem pár méterre, velem szemben egy másik székhez kötözték. Ezeknek mennyi kötelük van? Vele nem voltak olyan lovagiasak, hogy megvárják míg fölkel, így Chris az ébresztőt egy bal horog képében kapta. A feje oldalra billent, de amikor visszafordult már nyitva voltak a szemei. Kiköpte a támadójára a vért a szájából és összeszűkült szemekkel nézte a nagydarab hapsit, amíg meg nem látott engem. Velem ellentétben ő nagyon is a vörös foltot nézte a blúzomon.

-          Fay, jól vagy?  - kérdezte, de ez inkább csak költői kérdés volt. – Azt mondtátok nem lesz baja, ha idejövök. – morogta a gengszter párosnak.

-          Nagy volt a szája. – vonta meg a vállát a nyurga. – Na szóval, hol van a pénz? – ismét előkapta a kését, amiről már letörölte a véremet.

-          Engedjétek el a lányt! – sziszegte Chris a fogai között. – Neki ehhez semmi köze.

-          Kellett neki, veled hetyegnie. Lehetett volna annyi eszed, hogy kihagyod ebből. Vagy elfelejtetted mi történik azokkal akik fontosak neked? Elfelejtetted a húgodat?

Láttam, hogy Chris ökölbe szorítja a kezét, és olyan erősen szorította, hogy teljesen elfehéredett a kézfeje. Ekkor azonban ismét megcsörrent a nyurga mobilja.

-          He? – kérdezte az iskolázottság teljes hiányával. – Uram. – még ki is húzta magát.

Hoppá. Asszem felbukkant a góré. Egész telefonbeszélgetés alatt csak „igen”-ek és „igenis”-ek hallatszottak.

-          Meg kell várnunk a főnököt, amíg ideér. Ő akar elbeszélgetni a kis szökevénnyel. – magyarázta még mindig zabáló társának, majd ismét kimentek a szobából.

-          Ne aggódj kijuttatlak innen. – mondta Chris, miközben fejét forgatva kereste ő is a kiutat.

-          Milyen lovagias vagy. – morogtam, mire ő értetlenül nézett rám.

-          Egyébként mondtam, hogy maradj a szüleidnél. Miért jöttél vissza? – korholt le.

-          Mert segíteni akartam. Nem akartam, hogy ezt „egyedül” kelljen csinálnod. Voltam olyan hülye, hogy azt hittem nincs „segítséged”.

-          Mi? – nézett még értetlenebbül.

-          Ott voltam a Hyde parkban. Láttam a kis... „barátnődet”. – nem tudom miért de szükségének éreztem, hogy az ujjaimmal kaparásszam a levegőt, habár Chris nem láthatta.

-          Mi...? – aztán leesett neki. – Félre érted. Ő csak... – elhallgatott. – az exem.

-          Jaj de jó! Most megkönnyebbültem. Már azt hittem valami vadidegennel találkozgatsz, de így akkor már mindjárt más. – mosolyogtam, vagyis inkább vicsorogtam. – Hát akkor én kérek elnézést! – kiáltottam az utolsó mondatot.

-          Kuss legyen! – kiáltott át egy ismeretlen hang. Valószínűleg a kövér. Jé az tud beszélni is?

-          Majd megbeszéljük, ha kijutottunk innen. – zárta le a témát.

-          Nem! Ha kijutunk innen, te szépen eltűnsz az életemből. – meredtem rá mérgesen.

Chris nem mondott semmit, hanem ismét a szoba feltérképezésére fordította a figyelmét. Pár másodperc múlva pedig valószínűleg megpillanthatott valamit, mert elkezdett oda „ugrálni” a székével, egy félig leszakadt radiátorhoz. A TV-től szerencsére odakint nem halhatták a „szökdécseléseit”.

-          Ha fázol, előre szólok, hogy az nem működik. – jegyeztem meg szarkasztikusan.

Chris nem reagált, csak elkezdett valamit ügyködni a kezével, amikor odaért a falhoz. Pár percig szórakozott, amikor már épp rá akartam szólni, lehullott a kezéről a kötél és diadalittas mosollyal az arcán kezdte el kioldani a lábán lévő köteleket is. Elképedt arcomat nézve még szélesebb lett a mosolya. Milyen marha büszke magára! Morogtam.

-          Már elraboltak egy jó párszor. – vonta meg a vállát a magyarázatnak szánt mondata után.

-          Szép volt Houdini. – jelentettem ki, amikor én is kiszabadultam. – És most hogyan tovább?