3. fejezet

Sziasztok : ) Hááát igen, még mindig itthon vagyok betegen, úgyhogy veszélyesen jól haladok az új fejezetek gyártásával. Naívan az remélem, hogy várjátok a folytatást ezért úgy döntöttem, hogy vasárnapig, minden nap új részt fogok felrakni nektek. Utána ha minden jól megy minden második napon kaptok majd újat. Jó szórakozást! ; ) Komikat és tetszik / nem tetszik véleményeket továbbra is várok! : )) <3

3.   fejezet

Szerda délután volt, ezért ismét a kávézóban szolgáltam ki a vendégeket. Az eszem azonban teljesen máshol járt. Este nem tudtam aludni a rémálmaim miatt, napközben meg nem hagyott nyugodni, az, amit Chris-ről kiderítettem. Akarom mondani Christopher Harton-ról.

-          Hölgyem! – egy újabb vendég kiáltott fel ingerülten.

Ennek a szemüveges, öltönyös pasasnak véletlenül túltöltöttem a csészéjét, így a cukor mentes, feketéje most az asztal terítőn folyt tovább. Ez még a jobbik eset volt, az előzőnek véletlenül a ruhájára öntöttem a forró teáját.

-          Sajnálom! – motyogtam, miközben egy adag szalvétát nyújtottam át a férfinek. – Kérem, üljön át egy másik asztalhoz és rögtön kiszolgáljuk.

-          Csak ne maga! – jelentette ki ingerült, majd átült a mellette lévő szabad asztalhoz.

Lesújtottan mentem vissza a pulthoz, hogy megkérjen Naomit, vegye át a vendéget.

-          Mi van ma veled? – kérdezte Estell. – Beteg vagy?

-          Nem, csak hosszú éjszakám volt. – vontam meg a vállamat.

-          Igeeen? – Naomi bukkant fel mellettem sziporkázó tekintettel.

-          Naomi, hagyd békén azt a lányt, és vedd át a nyolcas asztalt! – hessegette el Estell, frissen manikűrözött körmökkel. – Te pedig ha akarod vehetsz ki egy szabadnapot. – mosolygott rám a nő, minek következtében összefutottak a halvány ráncok a szeme körül.

-          Nem. Majd jobban odafigyelek. – fogadkoztam és elindultam a nekem kirendelt asztalok felé.

Belemélyedtem a noteszembe, hogy biztosra menjek, nem hagytam ki egy rendelést sem.

-          Mit hozhatok? – kérdeztem, még mindig a noteszembe bámulva.

-          Egy kávé jól esne, köszönöm. – a hang hatására felkaptam a fejemet.

Chris ült velem szemben, fekete bőrdzsekiben és fehér pólóban. Mosolya és sötét szemei most is ugyan olyan pimaszak voltak, mint aznap este. Akkor ázott lelapult haja azonban most kócosan állt szanaszét. Úgy festett, mint egy nagyra nőtt komisz kölyök.

-          Akkor igyál máshol. Van egy nagyon jó hely három utcával lejjebb. – jelentettem ki, majd elfordultam.

-          Hát így bánnak itt a vendégekkel? – szólalt meg fennhangon, így az egész kávézó minket figyelt.

Mosolyt erőltettem az arcomra, hogy mindenkit megnyugtassak, majd vissza sétáltam az asztalhoz.

-          Még egyszer megkérlek, hogy menj innen! Lehetőleg minden dráma nélkül. – támaszkodtam az asztalra, és suttogva fenyegettem, nehogy meghallja valaki.

-          Neked meg mégis mi bajod? Ha még mindig a kocsi miatt vagy mérges, akkor... – hajolt ő is közelebb.

-          Nem amiatt. – szűrtem a fogaim között. – Hazudtál! – böktem ki.

-          Mi? – arca értetlenséget tükrözött. – Egyszer találkoztunk maximum két órára és most nekem esel, hogy hazudtam? Mikor és miben is hazudtam pontosan? - pislogott kettőt és várta a szemrehányást.

-          Tolvaj, mi? – szegeztem neki a kérdést. – Fegyveresrablás, testi sértés... és emberölés? – soroltam. – Ezeket magyarázd meg nekem!

Angyali ártatlanságot tükröző arca, egy pillanat alatt elkomorodott.

-          Ezt nem értheted. – morogta.

-          Dehogy nem. – jelentettem ki makacsul. – Jogot tanulok, emlékszel? Sitten lenne a helyed. – jelentettem ki undorodva, és magam sem értettem, hogy miért nem riasztottam még a rendőröket. – Menj el, mielőtt hívom a zsarukat! – fenyegettem meg ismét.

-          Fogalmad sincs semmiről. – jelentette ki, majd felállt. – Különben is, nem volt jogod ahhoz, hogy nyomoztass utánam.

-          Nem volt jogod elrabolni. – meredtem rá mérgesen, majd elfordultam tőle, hogy foglalkozni tudjak a többi vendéggel.

Mikor pár pillanattal később visszafordultam, addigra már eltűnt a kávézóból. Nem tudtam megmondani miért, de rossz érzés fogott el a hiányát látva. Már-már bűnösnek éreztem magamat. Azonban miután mindent a fejéhez vágtam, sokkal jobban tudtam összpontosítani a munkámra, így aznap már nem történt több baleset.

-          Ki volt az a dögös pasi bőrdzsekiben, akivel beszélgettél? Úgy tűnt ismeritek egymást. – mondta Naomi, amikor a műszak végén az öltözőben levedlettük a munkához járó egyenruhánkat.

-          A srác, aki elrabolt. – morogtam.

Naomi, akinek elmeséltem a sztorit, természetesen fel volt villanyozva, aztán meg nyafogott, hogy vele ilyen miért nem történik. Egyszer volt dolga „rossz fiúkkal”, akkor is a tíz éves unokaöccsével, aki meglovasította a pénztárcáját.

-          Ejha! Felkeresett? – vigyorgott kajánul. – A rossz fiú visszatér a tetthelyre. Milyen édes. Elkérte a számodat? - nézett rám a „romantikára éhes” szemeivel.

Azt mondanom sem kell, hogy a testi sértésről és az emberölésről nem számoltam be neki.

-          Nem igazán hagytam rá időt neki. Elküldtem. – vallottam be, felkészülve a fejmosásra.

-          Hogy mit csináltál?! – kiáltotta felháborodva. – Ezért a pokolban fogsz elégni, kislány. Te most képen rúgtad a Jószerencse istenét. – a szívéhez kapott. – Eddig azt hittem van remény, de hivatalosan is veszett ügy vagy. – már kezdtem azt hinni, hogy sírva fakad. – Amilyen jól nézett ki, legalább az én számomat megadhattad volna neki. – morgott.

Magam sem tudom miért, de ezen nevetni támadt kedvem. Naomi pedig csatlakozott hozzám.

-          Az, hogy veled nevetek, még nem jelenti azt, hogy megbocsájtottam. – tettetett mérges arcot.

Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, megcsörrent a telefonom a zsebemben. A Jason feliratra elmosolyodtam.

-          Valami pasi? – csillant fel Naomi szeme.

-          A bátyám. – jelentettem ki és felvettem a telefont.

-          Cuki? – kérdezte Naomi suttogva, de én egy intéssel elhallgattattam.

Ezután dobott a levegőbe egy puszit, majd elment.

-          Szia! – köszöntöttem a bátyámat.

-          Szia, hugi! – szólalt meg a jól ismert hang. – Szabadságot vettem ki Miami-ban és reméltem, hogy Franciaországba menet beugorhatnék hozzád.    

-          Örülnék neki. – mondtam, miközben búcsút intettem Estell-nek és kiléptem a kávézóból a csöndes, londoni estébe. – De minek mész te Franciaországba? – vontam fel a szemöldökömet, mintha Jason láthatná az arcomat.

Pár másodpercig csönd volt a vonal túlsó felén.

-          Megismertem egy lányt. – vallotta be.

-          Igen? Mikor? Hol? Hogyan? – bombáztam a kérdésekkel.

-          Miami-ban voltak a családdal vakációzni, a húgának meg eltört a lába lovaglás közben. Hozzánk hozta be a kórházba és csak én voltam szabad orvos, így én tettem gipszbe a húga lábát. Annyira megtetszett, hogy elhívtam másnap ebédelni és kiderült, hogy rengeteg közös van bennünk. – hallottam a hangján, hogy milyen boldog, de muszáj volt feltennem neki azt a bizonyos, rettegett kérdést.

-          Anyáék tudják?

Ezt követően újabb csönd. Mire újra megszólalt már beszálltam a kocsiba.

-          Még nem. – vallotta be. – De nem érdekel, hogy mit mondanak, elviszem magammal apu szülinapjára.

Ismertem Jason-t, mint a tenyeremet, ezért tudtam, hogy mindegy mit mondok neki, nem fog letenni a tervéről. Inkább csak azt mondtam, amit a legbölcsebbnek gondoltam.

-          Készítsd fel a lányt arra, hogy mi vár rá! – ezzel áldásomat is adtam rájuk, meg az eszement ötletére.

-          Okés. Egyébként pénteken érkezem, ha az megfelel.

-          Tökéletes. Elküldöm sms-ben a pontos címet. Ha nem lennék otthon, van egy pótkulcs az ajtó melletti virágos láda alatt.

-          Pót kulcs? – még telefonon keresztül is magam előtt láttam, azt a jellegzetes vigyorát. – Rendben, akkor pénteken. Szeretlek.

-          Én is téged.

Miután letettem a telefont, furcsán nagy csönd lett. Fel sem tűnt, hogy mennyire hiányzik a bátyám, de most hogy hívott teljesen feldobott a látogatásának híre. Már alig vártam, hogy megmutathassam neki a kávézót meg az egyetemet. Alig indultam el a kocsival, már megint megcsörrent a mobilom. Azt hittem, hogy Jason felejtett el valamit, de helyette Mia képe jelent meg a kijelzőn.

-          Igen? – vettem fel.

-          Szia. – szólalt meg Mia. – Csak gondoltam leellenőrzöm, hogy nem raboltak-e el megint. – az utolsó szót nyomatékosan kiemelte.

-          Nem, nem raboltak. – jelentettem ki. – De Chris ma felbukkant a kávézóban.

-          Mi? – háborodott fel. – Mit akart?

-          Egy kávét, azt hiszem. – vontam meg a vállamat.

-          Vagy téged! – jelentette ki makacsul. – Remélem hívtad a zsarukat.

-          Hát... elküldtem. – már előre összehúztam magamat, mintha ezzel megvédhettem volna magamat Mia korholásával szemben.

-          Mit tettél?! – kiáltotta. – Jesszusom Fay, elengedtél egy gyilkost. – az utolsó szót suttogta. – Ilyen áldott jó szívvel, hogy akarsz ügyvéd lenni?

-          Sajnálom, csak... – elhallgattam mert magam sem tudtam a választ. – A lényeg, hogy lekopott. – megdöbbentem, hogy milyen rosszul esik ezt kimondani.

-          Remélem is, na légy jó, holnap találkozunk. Jó éjt!

-          Jó éjt! – miután letettem a telefont még sokáig gondolkoztam Mia szavain.

Az idő péntekig, szinte csigalassúsággal telt. Azonban, ahogy szokott, az utolsó napon szinte százszorosára gyorsult. Először is, kiadtak egy esszéfeladatot, amit szünet utánra kellett beadni, aztán suli után Estell felhívott, hogy Naomi lebetegedett, és nem tudnám-e elvállalni a délutáni műszakot. Ezzel szokás szerint, borult az egész tervem, hogy összedobok valami vacsit, kitakarítom a házat és meglepem Jason-t azzal, hogy kimegyek elé a reptérre. Estell ugyan korábban engedett el, de már így is csak két óra volt Jason gépének érkezéséig. Eldöntöttem, hogy hagyom a vacsit és egyszerűn csak kimegyek elé. Gyorsan átöltöztem a műszakom után és bevágódtam a kocsiba. Azonban mielőtt beindíthattam volna a motort, zihálást hallottam a hátsó ülésről. Megfordultam és az első reakcióm egy hosszúra nyújtott sikoly volt.

Chris a hátsó ülésen feküdt. Az egyik szeme be volt tagadva, a szájából és orrából pedig folyt a vér. Azonban a kezén felgyülemlett vérmennyiséget elnézve nem csak ott vérzett.

-          Te, mi... – nem tudtam mit kérdezzek vagy tegyek.

-          Adj gázt! – suttogta.