10. fejezet

Üdv újra itt! ; ) Nagyon nagyon  nagyon hálás vagyok a kommentekért és a pozitív visszajelzésekért! Hihetetlenül jól estek! <3 : ) Ennek meghálálásának jeléül egy kis meglepetést írtam nektek a fejezet végére (na jó a fejezet képe... kicsit... utal a... -.-" mindegy. A szándék a fontos : $ )  ; ) Remélem tetszeni fog ez a rész is és mint mindig, most is Jó olvasást kívánok nektek! Tsóközön <3

10.   fejezet

Mint utólag kiderült, nem Chris-t lőtték le, hanem Daniel apját, Thomas-t. A mentők előbb értek a birtokra, mint apámék kocsival, így egyből kórházba tudták szállítani. A golyó nem ért sem artériát, sem csontot, ezért az orvosok szerint nagy szerencséje volt.

-          Ki lőtte meg? – kiáltotta anyám kikelve magából, olyan hangosan hogy Charlotte kicsit távolabb lépett mellőle.

-          Én voltam. – Chris ártatlan képpel állta anyám gyilkos pillantását.

Nagyszerű! Állapítottam meg keserűen magamban.

-          Meg is ölhetted volna... – hebegte az anyám, amitől úgy nézett ki mint egy hal.

-          Ugyan szívem, hisz nem halt bele senki. Ráadásul Chris előre szólt, hogy nem vadászott még. – az már jó jel volt hogy az apám „Chris”-ként emlegeti, az pedig még jobb jel volt, hogy az ő pártját fogta.

-          Attól még az apám életére tört. – Daniel arca vörös volt a haragtól.

-          Pedig nem volt semmi hátsó szándékom. – engedett meg magának egy halvány mosolyt Chris, amikor rám nézett.

Az enyhe célzást, mindenki értette Elisabeth-en kívül. Charlotte, az apám és én még el is vigyorodtunk. Anyám és Daniel természetesen nem találta ilyen viccesnek.

-          Bemegyek apámhoz a kórházba. – jelentette ki ingerülten Daniel és elvonult, mint egy hisztis díva. Akarom mondani, mint egy ÖTÉVES, hisztis díva.  

-          Megyek én is. – szólalt meg az anyám. (Még szép, hogy Daniel pártját fogta...) – Hugh? – nézett anyám sokat mondóan apámra.

-          Természetesen én is megyek. – vállon veregette Chris-t bátorítóan, majd anyám után ment, aki szinte az „eleganciáról” is megfeledkezve vágott keresztül a pázsiton.

-          Láttatok szarvast is? – kérdezte elmésen Elisabeth és Chris karjára tette a kezét.

-          Nem igazán. – mosolygott kelletlenül Chris, majd hozzám fordult. – Vissza vonulok a szobánkba. – sokatmondóan intett a szemével.

-          Megyek én is. – azzal faképnél hagytuk Elisabeth-et, akinek persze biztosan lett volna még valami „intelligens” megszólalása. – Miért érzem azt, hogy nem csak baleset volt? – kérdeztem suttogta, miközben a szobánk felé igyekeztünk.

-          Mert nem az volt. – morogta Chris. A sztorit azonban csak akkor folytatta, amikor becsuktam magam mögött az ajtót. – Az a pasi egyenesen rám célzott a puskájával. Megölhetett volna, ezért előkaptam a kis barátomat, ... – itt elővette a pulcsija alól a hatlövetűjét, amit az első találkozásunkkor is láttam. – és figyelmeztettem, hogy én nem vagyok Bambi. Én vissza tudok lőni. – mosolygott komiszan, majd ledobta magát az ágyra.

-          Meg is ölhetted volna. – egy pillanatra úgy éreztem magamat, mint az anyám, ettől a gondolattól pedig felfordult a gyomrom.

-          A bátyám megtanított lőni. Egy legyet is eltalálok a falon. Direkt úgy céloztam, hogy ne legyen maradandó sérülése.

Sóhajtottam egy nagyot, aztán lerogytam az ágyra Chris mellé.

-          Sejtettem, hogy a kis látogatásunk miatt vér fog folyni. – mondtam csüggedten.

Pár percig csendben ültünk egymás mellett, mert mind a ketten azon gondolkoztunk hogyan tudnánk átvészelni a maradék két napot. Aztán Chris felállt az ágyról és felém nyújtotta a kezét.

-          Mit csinálsz? – néztem rá értetlenül.

-          Kimozdulunk innen egy kicsit. Itt összenyomnak a falak, téged meg a stressz. Tűnjünk el innen egy kis időre! – vonakodva megfogtam a kezét. – Van itt valami jó hely? – kérdezte tőlem.

-          Van egy ötletem. – cinkos mosolyt festettem az arcomra.

A birtoktól nem messze volt egy tó, ahova gyerekként gyakran ellátogattam. Szerencsére anyám megtartotta a maserati grancabrio-mat, és amilyen jó fej voltam megengedtem Chris-nek hogy ő vezessen. Amilyen sebességgel vezetett, a fél órás utat megtettük húsz perc alatt. Onnan még tíz perc séta volt, amíg megpillantottuk a tavat.

Semmit sem változott, mióta utoljára voltam itt. Ez talán annak volt köszönhető, hogy el volt dugva a kíváncsi szemek elől. A víz felszínén csillogott a kései, tavaszi napfény. Mivel nem fújt szél, olyan sima volt a víztükör, mintha egy hatalmas tükrött fektettek volna egy halom kőre. Felkaptam egy követ a kavicsos partról és kacsáztam egyet a tó felszínén. Pont, mint ahogy kiskoromban is csináltam.  

-          Mindig ide jártam, ha elegem lett a családomból. – magyaráztam Chris-nek. – Ez volt az én búvóhelyem.

-          Már kezdtem megijedni, hogy csak miattam ilyen... vészes a családod. – mosolygott rám Chris, miközben ő is felvett egy követ a földről.

-          Nem. Amióta csak az eszemet tudom ilyenek. Jó persze, most talán kicsit vérengzőbbek, mivel látják milyen jól kijövünk.

-          Mi jól kijövünk egymással? – nézett rám döbbenten, majd amikor meglátta a felháborodás azt arcomon, elnevette magát. – Csak viccelek. Egyébként mi van köztetek Daniel-lel? Mintha őt mindenkinél jobban utálnád. – ő is kacsázott egyet a tavon, csak utána fordult vissza hozzám a válaszra várva.

-          Fél évig jártunk. – ismertem be kelletlenül.

-          Azzal a selyemhernyóval? – nevetett fel Chris. – Azt hittem ennél belevalóbb csaj vagy.

-          Ha hiszed, ha nem, akkor még rendesebb volt. – elhallgattam. – Legalábbis azt hittem, hogy az, amíg meg nem csalt. – grimaszoltam.

-          Akarod hogy őt is lábon lőjem? – hajolt le Chris, hogy bele tudjon nézni a szemembe. – Vagy meglőhetem máshol is. – vigyorgott rám komiszan.

Ettől a gondolattól akaratlanul is felnevettem.

-          Nem kell. Elég nagy kalamajkát csináltál már így is. – bokszoltam egyet a vállába.

A délután nagy részét a családom, illetve Chris helyzetének elemzésével töltöttük, egészen addig míg Jason fel nem hívott, hogy nemsokára megérkeznek. Akkor nagy nehezen rávettem, Chris-t, hogy menjünk vissza a birtokra. Így is, mire vissza értünk Jason-ék már megérkeztek. Illetve előttünk pár perccel, így a hallban összefutottunk velük.

Jason oldalán egy hosszú, barna hajú, mosolygós tekintetű lány állt, valószínűleg Alison. Kicsit félénknek tűnt, miközben bemutatkozott. Valószínűleg a szüleimre való első benyomás miatt aggódott, amikor azonban elmeséltük Chris Lucky Luck-os húzását, végre felengedett egy kissé. Elisabeth szinte a semmiből tűnt fel és csapott le a vendégekre. A nap további részét ötösben töltöttük el, amíg anyámék haza nem értek. Akkor következett egy újabb kínos vacsora, habár közel sem olyan borzasztó, mint első este. Alison tökéletesnek bizonyult. Anyám minden próbálkozása ellenére sem talált benne hibát. Mivel Alison átment a mustrán, másnap anyám nagy nehezen belement, hogy Alison is segítsen a buli előkészületeivel. Addig a fiúk kimentek horgászni a birtok, mesterségesen előállított tavára. Természetesen ott is történt egy „kis baleset”, mégpedig Daniel-lel, aki beleesett a tóba. Chris örömittas képét elnézve, amikor visszajöttek, rögtön rájöttem, hogy ki segített neki fejest ugrani a csónakból. Az este szerencsére nem olyan „szorosan” telt el, mint a legutóbbi, ezért most rendesen ki tudtam magamat aludni a másnapi estélyhez. Chris és a fiúk eltűntek egész napra (megint), mivel ez volt a szokás, így szinte egész nap nem láttam. Amikor besötétedett végre megjöttek, és mindenki elindult átöltözni a ramazúrihoz. Amíg én odafent szenvedtem a ruhámmal, anyám és a többiek már odalent fogadták a birtokra özönlő vendégeket. Terv szerint háromszázan jöttek el, hogy megünnepeljék apám szülinapját, így mindenkinek akadt éppen elég dolga.

Még mindig a melltartómat igazgattam a pánt nélküli, ezüstszínű ruhámban, amikor siettem lefelé a lépcsőn. A lépcső alján Chris állt, rám várva. Amikor meglátott egy pillanatra elkerekedett a szeme, majd lehengerlő mosollyal nyugtázta a ruhámat. Engem legalább annyira meglepett, hogy milyen jól mutat a szmokingjában. Sötét haja és szeme, tökéletesen passzolt a fekete öltözékéhez.

-          Gyönyörű vagy. – állapította meg, amikor leértem hozzá.

-          Kivétel sen te nem vagy borsztó. – Szánalmas... Gondoltam zavaromban, Chris azonban csak egy mosollyal nyugtázta a baklövésemet. – A csokor nyakkendőd azonban csapnivaló. – gyorsan megigazítottam neki, mielőtt anyám újabb kivetni valót találhatna rajta.

Amikor beléptünk a villa hatalmas báltermébe, már legalább egy tucat pár táncolt a táncparketten. Nem sokkal később azonban elhallgatott a zenekar és anyám kiállt, hogy beszédet mondjon apám tiszteletére. Legalább húsz percig mondta, ami alatt Charlotte nénikém háromszor elbóbiskolt egy-két percre.. (állva!), míg végül kibökte az „Isten éltessen”-t és legalább háromszáz pohár emelkedett a magasba. Ezután szokás szerint anyám és apám elkezdte a táncot, majd mindenki lassan csatlakozott hozzájuk.

-          Hát nem egy Lily Allen, de megtisztelnél azzal, hogy táncolsz velem? – nyújtotta felém a kezét Chris. – Természetesen csak a szerep kedvéért. – kacsintott rám.

Elmosolyodtam és engedtem, hogy a táncparkettre vezessen.

-          Várj! – ijedtem meg hirtelen. – A táncot nem tanítottam meg neked.

-          Ki mondta, hogy kell? – tökéletes tánctartást vett fel, majd elkezdtük a keringőt. – Anyám nem csak főzni, táncolni is szeretett. – magyarázta döbbent képemet látva.

-          Mint mondtam, nagyszerű nő. – mosolyogtam és hagytam, hogy Chris vezessen a tánc közben.

Pár centire egymás arcától, végig egymást néztük tánc közben és teljesen kizártuk a külvilágot. Éppen ezért fel sem tűnt a felénk közelítő Elisabeth, aki vérvörös, combjánál felvágott ruhájában, úgy nézett ki, mint egy magazinból kilépett modell.

-          Szabad egy táncra? – mosolygott őzike szemekkel Chris-re. Szajha... (-.-”)

-          Persze. – engedett el vonakodva a partnerem.

Miközben elsétáltam tőlük már bemértem a pezsgőket, hiszen ez volt az egyetlen módja, hogy kissé oldjam a növekvő feszültségemet, vagy hogy legyen mit Elisabeth képébe öntenem. Azonban Mr. Feszültség alig két perc alatt megtalált.

-          Szabad egy táncra? – kérdezte Daniel mosolyogva.

Legszívesebben a képébe öntöttem volna az Elisabeth-nek szánt pezsgőmet, de ahogy Elisabeth-et és Chris-t figyeltem a táncparketten, úgy gondoltam, hogy még jól is jöhet.  Éppen ezért engedtem, hogy a parkettre vezessen. Felvettük a tánctartást, természetesen jó közel Chris-székhez és elkezdtük körbe táncolni a termet. A szememmel egy pillanatra sem veszítettem el szem elöl a vörös Ördögöt és Chris-t.

-          Gyönyörű vagy ma este. – suttogta Daniel a fülembe, minek következtében még a szőr is felállt a hátamon.

-          Kösz. – morogtam.

-          Tudom, még mindig haragszol amiatt a... dolog miatt. – hadarta.

-          Úgy érted, amiatt, hogy megcsaltál? Igen... azóta egy kicsit mindig felkavarodik a gyomrom ha meglátlak. – mosolyogtam rá negédesen.

-          Ugyan. Ezer éve volt, és rögtön meg is bántam. – vágott angyali képet közben egyre lejebb csúsztatta a kezét a derekamon. – Ugyan tudom, hogy te is érzed még.

El akartam lökni magamtól, de nem engedett.

-          Eressz el, te... – kedztem bele, de megjelent Chris.

Mielőtt Daniel még bármit is mondhatott volna, Chris egy jobb horoggal fojtotta belé a szót. Daniel meghazudtolva a gravitáció törvényeit, szinte lassítva esett a földre. Bár lehet, hogy csak én lassítottam le magamban, hogy jól emlékezhessek erre a Nagyszerű pillanatra. A zene elhalt és mindenki minket figyelt.

-          Chris, ezt most muszáj volt? – meredtem rá, majd a törött orral nyöszörgő Daniel-re, aki úgy festett, mint aki egy harlem shake-s videóban rázza magát.

-          Bocsánat. – szólalt meg egyben nekem és mindenkinek címezve. – Csak egy félreértés volt. – azzal sarkon fordult és kiviharzott a teremből.

-          Chris! – rohantam utána mindenkit magam mögött hagyva, de csak a szobában értem utol.

A zakója a kanapéra volt dobva és az ing gombjaival vívott harcát elnézve, azt is ugyan olyan sorsra szánta.

-          Miért nem tudsz uralkodni az indulataidon? – kérdeztem tőle.

-          Azt hittem az a görény akaratod ellenére tapizott, de úgy látszik tévedtem. Sajnálom. – morogta, miközben még mindig az apró gombokkal szenvedett.

-          Meg lehetett volna ésszerűen is oldani. Kultúráltan...

-          Elfelejtetted ki vagyok? – nézett rám fenyegetően. – Én egy bűnöző vagyok. A rossz fiú. Nem egy pénzes, selyem kölyök, aki egy kavé mellett elmotyogja a gondjait. Én ilyen vagyok! – kiáltotta. – Csak naívan azt hittem, hogy te más vagy, mint ők.

-          Más vagyok! – tört ki belőlem, mert képtelen voltam elviselni a gondolatot, hogy olyannak lásson engem, mint én a családomat.

-          Ugyan, Fay. – nevetett fel keserűen és közelebb lépett. – Mi ég és föld vagyunk. Neked a Cambridge-i életed csak móka. Egy lázadás. És ez vagyok neked én is. Azért hoztál ide, hogy bosszantsd a szüleidet és megmutasd milyen nagy lány lettél.

-          Ne tégy úgy mintha ismernél! – léptem közelebb én is indulatosan és megböktem a csupasz mellkasát. – Nem vagyok olyan mint ők, és nekem Cambridge az életem. Szerinted miért mentem oda? Szerinted miért menekültem el innen? Szerinted gondtalan az életem?! – már veszélyesen közel álltam hozzá, hogy megüssem, a szemembe pedig könnyek szöktek. – És ne hidd, hogy annyira különbözünk. Téged üldöznek az ellenségeid fegyverekkel és késekkel, engem itthon tartottak terrorban szavakkal és tettetett kedvességel, amióta csak az eszemet tudom. Tudod, mit szokott mondani az apám? „Kicsim, soha ne engedj közel senkit magadhoz, mert az ellenségeid ezt a gyengeséget használják majd fel ellened.” És tudod mit tett, hogy ezt megtaníttassa velem? Hat évesen találtam egy kiscicát. Egyedül neveltem fel. Minden nap velem aludt, evett, játszott és egy nap az apám kitekertette a nyakát az egyik testőrömmel, hogy megtanuljam a leckét. Milyen apa tesz ilyet?! – itt már feltartóztathatatlanul folytak a könnyeim.

Mielőtt megszólalhattam volna Chris oda lépett hozzám, magához húzott és olyan hirtelen csókolt meg, hogy egy pillanatra levegőt sem kaptam. Egy pillanat múlva azonban szenvedélyesen viszonoztam a csókot és már nem érdekelt sem a családom, sem az ellenségeink, csak ő volt és én. Nekinyomott az ajtónak és olyan erősen szorított magához, mintha sohasem akarna elengedni. Beletúrtam a hajába és próbáltam még ennél is közelebb húzni magamhoz, még akkor is, ha tudtam, hogy lehetetlen. Éreztem, ahogy a keze egyre följebb csúszik a derekamon, majd a ruhám cipzárjával kezd el babrálni.

Ekkor azonban a kizárt külvilágból, megcsörrent egy telefon. Chris telefonja. Éreztem, ahogy a zsebében rezeg, de egyikünk sem akarta elengedni a másikat. Végül azonban Chris káromkodott egyet és felvette a mobilt, de egy tapodtat sem lépett arrébb. Egészen addig, míg meg nem hallotta, hogy ki van a vonal másik végén. Elengedett, pár másodpercig csak fel alá járkált és csak hallgatott.

-          Hol? – kérdezte elfúló hangon és leült az ágyra, majd kinyomta a mobilt.

-          Ki volt az? – kérdeztem tőle.

-          A bátyám. – nézett rám elgyötört szemekkel. – Megszökött a börtönből