7. fejezet

Üdv mindenkinek!! ^^ Ismét jelentkezek, egy újabb résszel. : ) Tudom, hogy már unjátok és aki akart volna az már meg tette volna, de örülnék ha elmondanátok a véleményeteket komiban vagy legalább jeleznétek a tetszik / nem tetszik gombokkal... : )  (közérdekű felhívás vége)  Mindenek előtt azonban Jó szórakozást mindenkinek!! <3 ; )

7.   fejezet

Az anyám által küldött repjegyeket szorongattam, miközben Chris-t vártam a kávézóban. Komolyan mondom lehetnék a hónap dolgozója, amiért a szabad napjaimon is itt rontom a levegőt. A lábamnál három bivaly méretű táska tornyosult. Szidtam magamat, amiért hagytam hogy Mia és Naomi ennyi cuccot vetessen velem, de akkor valamiért mindegyik annyira létszükségletnek tűnt, mint Bear Grylls-nek a fehérje.

Délután négy volt, ezért a kávézó tele volt vendégekkel. Én még időben foglaltam magamnak egy asztalt az ablak mellett, hogy szemmel tudjam tartani az utcát. Az volt az eredeti tervem, hogy Chris-szel megiszunk egy kávét, ezalatt Naomi felméri „nem túl feltűnően”. Nála ez azt jelentette, hogy legalább négyszer odajönne, hogy kérünk-e még valamit, közben pedig sűrűn kacsintgatna felém. Ez a tervem elbukott, hiszem Chris már legalább fél órát késett.

-           Én magam fogom megfosztani a nemi szervétől ha ideér. – Naomi leült az asztalhoz egy gőzölgő teás kancsóval a kezében. Csak akkor fogalmaz ilyen frappánsan, Ha beakar vágódni valami fiúnál (egyszer próbáltam meg összehozni az egyik filozófus hallgatóval, de olyan fennhéjázó és lenéző lett, hogy kezdett kísértetiesen hasonlítani az anyámra. Szerencsére nem jöttek össze), vagy ha mérges.

-          El kell halasztanod a kasztrálás, különben nem fogjuk elérni a gépet. – néztem idegesen az órámra.

Mikor kinéztem az ablakon, megláttam Chris-t az utca túl oldalán. Olyan ráérősen sétálgatott a bőrdzsekijében és farmerjában, egy kézitáskát tartva bal a kezében, mintha csak a sarki fűszereshez menne bazsalikomért. Bazsalikomért, a nagyszerű rántottájához! (Még mindig dühös lettem, ha arra gondoltam mekkora csapást mért az önbecsülésemre azzal az isteni rántottával.)

-          Na végre! – jelentettem ki, majd miután két puszit nyomtam Naomi arcára és lebeszéltem, hogy ki ne menjen ellátni a baját, elindultam ki az utcára.

Három csomaggal úgy nézhettem ki, mint egy málhás szamár, és Chris kaján vigyorát elnézve a napszemüvege alatt, ő is így gondolhatta.

-          Nem mondtad, hogy haza költözöl. – viccelődött, de elvett két táskát.

-          Késtél! – morogtam.

-          Milyen durci ma valaki. – a vigyor le sem olvadt a képéről.

-          Egyébként az egyik a te táskád. – mutattam a feketére, amit a jobb kezében tartott. Mellesleg az volt a legnagyobb.

-          Én nem költözök oda veled. Ennyire azért még nem komoly, ami köztünk van. – jelentette ki felháborodást színlelve.

-          Nagyon vicces. – grimaszoltam és elindultam a kocsi felé. – Ha eljöttél volna velem vásárolni, nem vettem volna neked ennyi holmit, nem kellett volna egész nap egy szappanopera kellős közepén éreznem magamat és nem kellett volna legalább negyven bugyit felpróbálnom. – a hideg is kirázott az emlékére, bár nem tudtam az utóbbit miért mondtam ki hangosan.

-          Tisztázzuk! Magadnak vetted a bugyikat vagy nekem, mert ha nekem, már itt sem vagyok. – vigyorgott.

-          Igen. Neked próbáltam fehérneműt, Sherlock. – forgattam a szemeimet, miközben kinyitottam a kocsi hátsó ajtaját.

Az ülésen még mindig látszott a vérfolt, habár legalább négyszázszor átsikáltam. Gyorsan ráraktam a csomagokat, hogy még csak ne is lássam. A gondolat, hogy Citrom egy sorozatgyilkos kocsijának belső terére hasonlított, elszomorított. Elindultam, a vezető ülés felé, de neki ütköztem Chris mellkasának, aki a tenyerét nyújtotta felém.

-          Szó sem lehet róla! Az én kocsim, én vezetem. – makacskodtam.

Végtelennek tűnő másodpercekig csak farkasszemet néztünk, hogy kiderítsük ki törik meg előbb. Már erősen tikkelni kezdett a szemem, és úgy marni, mintha őrölt chili paprikát szórtam volna bele.

-          Fél órát késtél. – suttogtam fenyegetően, mert már éreztem az kitartásom végét.

-          Legyen! – adta be a derekát, talán mert látta az őrült, pszichopata csillogást a szememben, ami jelen pillanatban csak a fájdalomtól összegyűlt könnycseppek voltak. Átment a másik oldalra és durcásan beült az anyósülésre.

Nem sokon múlott, de elértük a gépet. A repülőút, szinte elviselhetetlenül hosszú volt. Főleg mivel letöltötte Lily Allen Not fair című számát és legalább háromszor előadta, csak hogy kifigurázhasson. Itt elszakadt a cérna, ezért beraktam a fülesemet és kizártam a külvilágot a maradék pár órára. Ezzel nem csak magamat, de a közelünkben ülőket is megmentettem a kínzástól. Azt terveztük, hogy autót bérelünk, amiből újabb vita fakadt, hogy milyen fajtát és hogy milyen színűt?! (Istenem adj erőt hogy ne öljem meg!), de ez teljesen feleslegesnek bizonyult, amikor kiderült, hogy anyám értünk küldte az egyik családi autót. Amikor Chris meglátta az audi-t és a sofőrt, karon ragadott.

-          Na jó. Mennyire gazdagok a szüleid? – kérdezte le sem véve a szemét a kocsiról és a temetkezés vállalkozónak is elmenő sofőrről.

-          El sem tudod képzelni... – ütögettem meg a mellkasát. – drágám. – kacsintottam, majd ott hagytam leesett állakkal. – Jó estét Carl! – köszöntöttem a magas, idősödő sofőrt, aki elvette a kezemből a csomagomat.

-          Jó estét, kisasszony. – mosolygott vissza és berakta a csomagot a csomagtartóba.

-          Örvendek. – nyújtotta a kezét Chris, amivel nem is kicsit, meglepte a sofőrt.

Carl segélykérően nézett rám, aztán ijedten Chris-re, de azért kezet fogott vele. Aztán az ő csomagjait is betette.

-          Ennek meg mi baja? – hajolt hozzám Chris, amikor beültünk a hátsó ülésre.

-          Ő a személyzet tagja. Sohasem fognak vele kezet. – magyaráztam. – Ez olyan, mintha az étteremben oda mennél a pincérhez és bemutatkoznál. – kuncogtam.

-          Hosszú négy nap lesz. – sóhajtotta.

-          És még el sem kezdődött. – értettem vele egyet.

A két és fél óra alatt, amíg Velencéből Trentó-ba értünk, elmagyaráztam Chris-nek az alapvető illemszabályokat. Na meg persze azokat a dolgokat, amikkel nem ártott vigyázni, ha a családom közelébe merészkedik. Mire odaértünk már teljesen beesteledett, azonban a levegő még így is kellemesen meleg volt az ingemben és a farmeromban, amit felvettem.

-          Fay! Drágaságom. – kiáltotta az anyám, aki már az ajtóban várt minket?

-          Anyu! – öleltem meg szorosan. – Honnan tudtad, hogy mikor érünk ide?

-          Nyomkövető van az összes kocsinkba szerelve. Figyeltem, hogy merre jártok. – A szemében meghatódott könnyek csillogtak, azonban amint meglátta a lépcsőn érkező Chris-t, eltűnt minden érzelem és könyörület a szeméből. Csak a jéghideg, tettetett mosolya maradt. Mint egy kobra, aki a szegény, gyanútlan....bájvigyorú egeret lesi. – Ha jól sejtem, akkor Christopher vagy. – nyújtotta kecsesen a kezét az anyám, akinek mint mindig, most is legalább három gyűrű virított a kezén.

Chris, pont ahogy tanítottam neki, kezet csókolt.

-          Örvendek, Mrs. Lawrence. Szólítson csak Chris-nek. – mosolygott lehengerlően.

-          Rendben... Christopher. – felém fordult. – Fay, drágám, előkészítettem neked a harmadik emeleti, rági szobádat, a kis barátodnak, meg a negyediken egy vendégszobát.

-          Kö... – keztem bele de Chris odalépett mellém és magához szorított a derekamnál fogva.

-          Ha nem lenne túl nagy kérés, szeretnék az én kis muffinommal maradni. – egy puszit nyomott az arcomra, aminek következtében forróság öntötte el az arcomat.

Anyámon látszott, hogy legszívesebben lelökné a kísérőmet a lépcsőn, és nézné ahogy a nyílt töréssel visító fiú elvérzik. De helyette egy kemény mosollyal válaszolt.

-          Természetesen. Szólok a szobalánynak, hogy vigye oda a csomagjaidat. – azzal faképnél hagyott minket.

-          Ez meg mire volt jó? – löktem el magamtól, amikor kettesben maradtunk.

-          Ugye nem gondoltad komolyan, hogy egyedül alszom, amikor az Addams family kastélyában alszok? – látszott rajta, hogy mély nyomot hagyott benne az anyámmal való első találkozás. Erre akaratlanul is gonosz mosoly húzódott végig az arcomon.

-          „Drogdílerek, korrupt zsaruk és maffiózók üldöznek a nap huszonnégy órájában. Szerintem tudom kezelni a családodat.” – utánoztam kiélvezve a helyzetet.

-          Haha. Nagyon vicces. - elkapott és mélyen az oldalamba mélyesztette az ujjait, minek következtében hangos nevetésben törtem ki.

-          Jó. Jó. – sikítottam. – Abba hagytam.

-          Helyes. – nyugtázta a szavaimat és eleresztett.

-          Na készen állsz belépni az otthonomba? – mosolyogtam rá bátorítóan.

-          Úgy érted a Szörnykastélyba? Hogyne. – azzal felém nyújtotta a karját.

Az első dolog az volt, amikor megkaptuk a szobámat, hogy keressek Chris-nek egy helyet, ahol aludhat. Ő eközben az ágyon való rugózással volt elfoglalva. Komolyan, mint egy óvodás.

-          Nem értem, miért hagytad itt ezt a helyet. – nézett körbe a reneszánsz stílusú szobában.

-          Majd megérted, ha végig csináltad a holnapi napot. – meresztettem a szemeimet, mikor belegondoltam, hogy mi vár ránk.

Pár percig csendben ült az ágyon és felmérte a szoba minden egyes négyzetcentijét.

-          Egy valami mégis hiányzik. – morfondírozott pár másodpercig. – De vajon mi lehet az?

Elővette a zsebéből a telefonját és maximális hangerővel elindította... na vajon melyik számot? Lily Allen Not fair!! Ütemesen rángatni kezdte a vállát a zenére.

-          Na érzed már? – vigyorodott el szélesen.

-          Miattad fogom megutálni ezt a számot. – jegyeztem meg tettetett haraggal.

-          Ne légy olyan morci! Mióta megérkeztünk olyan „duli-fuli” vagy. – még mindig vigyorgott. – Gyerünk Lily Allen, engedd szabadjára a hangod! – piszkálódott.

Mikor látta, hogy nem akarom kinyitni a számat, elkezdte dúdolni, majd énekelni a dalt. Végül felállt, elkapta a kezemet és magához rántott. Elkezdett táncolni velem a szobában, mire én nevetésben törtem ki.

-          Hagyd abba! – próbáltam erőtlenül ellökni magamtól.

-          Addig nem, amíg nem adod meg magad. Vagy olyan savanyú akarsz lenni a következő négy napban, mint az anyád? – az utolsó néhány szóra, benyitott a „savanyú anyám”.

Chris leállította a számot és eleresztett. Anyám arcát elnézve, tényleg csak a ’savanyú’ szó jutott eszembe, ettől a gondolattól pedig majdnem kitört belőlem a nevetés.

-          Csak azért jöttem, hogy megnézzem, minden rendben van-e. – mondta kimérten, minden szónak legalább öt másodperces szünetet hagyva, majd maradék önbecslését is összeszedve, elhagyta a szobát.

Amint becsukta az ajtót megengedtem magamnak egy vigyort.

-          Remélem tudod, hogy most írtad alá a halálos ítéletedet. – löktem arrébb. – Megyek kiengesztelem. – magam mögött hagyva a szobát, az anyám után siettem.

Csak a lépcsőn értem útól. Meg sem várta, hogy megszólaljak, megfordult és Oscar-díjat érő elgyötört arccal kezdett el panaszkodni.

-          Hogy hozhattad haza ezt a faragatlan, komisz csavargót? – kezdett bele kimérten, de a vége már inkább hasonlított egy kislány nyavajgására, mint egy előkelő hölgy panaszára.

-          Csak nyers a humora. – mondtam védekezően. – Ha megismernéd...

-          Nem akarom megismerni. – vágott a szavamba, aztán visszavett a hangja éléből. – Remélem nem lesz több kihágás, ifjú hölgy. – ezt a mondatot legalább egymilliószor hallottam gyerekkoromban és most pontosan ugyan annak a kislánynak éreztem magamat, mint aki akkor voltam. – Bezzeg Daniel... – kezdet bele, de most én vágtam a szavába ingerülten.  

-          Megcsalt. – fejeztem be a mondatot csendesen, fenyegető hangsúllyal. – Most pedig, ha megbocsájtasz, visszamegyek a fargatlan, komisz pasimhoz. – azzal sarkon fordultam és életemben először faképnél hagytam az anyámat.