11. fejezet

Halihó drága, pótolhatatlan Olvasóim! ^^ Tudom megdöbbentő, hogy ilyen hamar újra jelentkezek, de holnap a sok bokros teendőm között nem igazán lesz időm arra, hogy megosszam veletek az új fejezetet. Éppen ezért, ahelyett, hogy csúsznék vele, inkább előbb rakom fel nektek, ha már voltatok olyan FANTASZTIKUSAK, hogy komiztatok és "ráklikkeltettek" a tetszik gombra. ; ) Imádlak titeket! : ) <3 Éppen ezért, az irántatok érzett szeretetemből, berekesztem a szövegelést és jó olvasást kívánok! <3

11.   fejezet

-          Mit csinálsz? – nézett rám kérdőn Chris, miközben én elkezdtem bepakolni a táskákba a holmijainkat.

-          Pakolok. Megyünk vissza Londonba. – jelentettem ki és nem értettem, hogy ez miért csak nekem volt ennyire magától értetődő.

-          Nem hagyhatod itt a családodat. – tiltakozott és kivette a kezemből a hajszárítómat, amit éppen megpróbáltam belerakni a táskába.

-          De igen. – vissza vettem a hajszárítót. – És meg is teszem. Már jó ideje nem láttad a bátyádat, gondolom azért hívott, hogy találkozzatok. – ekkor Chris megfordított és most kevesebb hévvel, ismét megcsókolt, engem pedig elöntött a forróság.

-          Fantasztikus vagy, de ... – ez volt az a pillanat, amikor görcsbe rándult a gyomrom. Azok a „de”-k... – Nem jöhetsz velem. – mondta komolyan.

-          Mi? – meredtem rá.

-          Ha megszökött, az azt jelenti, hogy valószínűleg már a nyomában vannak. Ha vissza jössz velem Londonba, azzal veszélybe sodorlak. Úgyhogy én megyek, te maradsz! Simítsd el a dolgot a családoddal. Nem is nagy baj. Azok után, hogy meglőttem Daniel apját, őt meg leütöttem, lehet hogy jobb is ha eltűnök. – mosolygott, de én láttam a szomorúságot a mosolya mögött.

Egy „nemsokára találkozunk”-kal el is ment. Csak letörten néztem a távolodó taxit. Nem tudtam elfogadni.

-          Nemsokára találkozunk? – suttogtam felháborodva, de aztán vettem egy mély levegőt, megfordultam hogy szembe nézzek a kastélyszerű házzal. – Showtime! – morogtam fáradtan.

Amikor beléptem rögtön anyám jelent meg. Istenem segíts, hogy túléljem a mai napot!

-          Elment? Nagyon helyes! – biztos nagy port kavart benne a Chris által előadott box-bemutató, mert még mindig két oktávval magasabban beszélt a megszokottnál.

Rövid, őszes haja ziláltan állt. Ez egy kicsit őrült külsőt kölcsönzött neki. Mint egy kertvárosi Szörnyella de Frász. Csak ő édes, pöttyös kiskutyák helyett Chris bőrére pályázott.

-          Daniel megérdemelte, amit kapott, anyu ő... – kezdtem bele, de (Hűű micsoda meglepetés) ő belém fojtotta a szót.

-          Megérdemelte?! Az a vadállat jelenetet rendezett apád szülinapi estjén. – hebegte.

Egyszerűen csak rövidre akartam zárni ezt a beszélgetést, mert se energiám, se hangulatom nem volt anyám „itt a világ vége!” hisztijét hallgatni.

-          Hogy van Daniel? – sóhajtottam fáradtan, csak hogy eltereljem a figyelmét az ő „hálátlan, zabolátlan kislányáról, akit már szinte meg sem ismer”.

-          Jól. – olyan hangsúllyal mondta ki ezt a szót, mintha én húztam volna be neki.

-          Kár. – motyogtam az orrom alatt.

-          Micsoda? – nézett rám.

-          Azt mondtam, hogy mák. – morogtam aztán elindultam felfelé a lépcsőn.

-          Hova mész? Ezt még nem beszéltük meg. – kiáltotta utánam az anyám.

-          Már túl is tárgyaltuk. – morogtam, majd elindultam. El, minél messzebb tőle.

Hogy merre, magam sem tudom. Hagytam, hogy vigyen a lábam, miközben a gondolataim pókhálószerűen fonták körbe az agyam minden egyes szegletét. Mire észbe kaptam, már a téli kertben ücsörögtem az egyik párnázott kanapén. Anyám büszkeségeit, az orchideákat figyeltem. A téli kertje gondozása volt az egyetlen dolog, amit nem egy cseléd csinált meg helyette. Éppen azon gondolkoztam, hogy vajon hány évet kapnék azért, ha felgyújtanám a kastélyt az összes vendéggel együtt, és amikor már ezer évnél jártam a számolásban, Alison jelent meg a félhomályban. Hosszú, elől lazábban hagyott, lila selyemruhája, tökéletes hullámban omlott a földig.

-          Csatlakozhatok? – kérdezte szelíd mosollyal az arcán.

-          Persze. – válaszoltam gondolkodás nélkül, habár én még csak meg sem próbáltam mosolyogni.

Pár percig csak csöndben üldögéltünk egymás mellett, mind a ketten az orchideákat figyelve. Amikor már kezdett kínos lenni a csend, Alison megszólalt.

-          Ha engem kérdezel, Chris jól tette, amit tett. – nézett rám hatalmas jámbor szemeivel. Amikor nem válaszoltam semmit, folytatta a jóságos keresztanya szöveget. – Emiatt a kis incidens miatt, nem kellene összevesznetek.

-          Már... kibékültünk. – büszke voltam magamra, amiért csak „alig” tűnt sejtelmesnek a két szó közötti szünet.

-          Akkor mi a baj? – nem tehetett róla, de semmi kedvem sem volt ecsetelni neki a gondjaimat.

-          Elment. – morogtam.

-           Miért nem mentél vele?

Nagyot sóhajtottam és csak utána válaszoltam.

-          Mert „dolga” van. – azt hittem ezekkel a pár szavas, mogorva válaszokkal eltántorítom a további csevegéstől, de csalódnom kellett.

-          Tudom, hogy csak nem rég találkoztunk, de abból amit Jason mesélt, és amit az elmúlt pár napban láttam, nem olyan típusú lánynak néztelek, akit csak úgy hátra hagyhatnak és aki zokszó nélkül engedelmeskedik a parancsoknak. – mosolygott titokzatosan.

Egy pillanatra mosoly terült szét az arcomon, mert tudtam, hogy a bambi szeműnek teljesen igaza volt. Megcsókolt és azt hiszi, hogy máris egy engedelmes kis pincsi leszek? Háborodtam fel magamban.

-          Igazad van. Egy angyal vagy. – vigyorogtam Alison-ra. – Rejtély, hogy miért vagy a bátyámmal. – grimaszoltam, majd felpattantam a padról. – Megmondod Jason-nek, hogy...

-          Átadom. – mosolygott vissza.

Nyomtam egy puszit az arcára búcsúzóul, majd magára hagytam a téli kertben. Kevesebb mint fél óra múlva, már egy taxiban ültem. Nagyobb kényelemben éreztem magamat, ha tudom, hogy az anyám nem követi nyomon, hogy éppen merre járok a családi autóval. Három órával és egy kisebb vagyon elvesztésével később (Trentó-ból Velence-be, nem kevés pénzért lehet csak eljutni taxival), már a gépen ültem és London felé tartottam. Tudom, hogy nálam az előre tervezett dolgok mindig becsődölnek, de még így sem tudtam megállni, hogy ne gyakoroljam be a szöveget, amit egész repülőút alatt Chris-nek fogalmaztam. Amikor megérkeztem taxival Londonba, még mindig azon gondolkoztam, hogy milyen érveket sorolok majd amellett, hogy miért is ne kellene féltenie, de egy elfogadható sem jutott eszembe. Azon kívül hogy „Három hétig jártam karatézni”, hogy „Képes vagyok rekord idő alatt meghámozni egy almát” és hogy „Egyszer egy utcai mágus megáldott a szemmel verés képességével” (mindössze nyolc éves voltam és ezért a lehetőségért nem tűnt soknak a tíz font), semmi sem jutott eszembe. Az utóbbi pedig nem is számított, mivel még egyszer sem mutatkoztak rajtam ennek a képességnek a jelei.

Legalább tucatszor próbáltam hívni Chris mobilját, de egyszer sem reagált. Így nem volt más választásom, mint hogy hajnali kettőkor felhívjam Mia-t kitéve magamat a mindent elsöprő haragjának, ami életem végéig kísérteni fog. Harmadik kicsöngésre vette fel.

-          Hallo? – legalábbis valószínűleg ezt kérdezte, mert ezt tudtam kivenni a fél perces ásításából.

-          Szia Mia. Itt Fay. Tudom, hogy nem éppen a legjobb időpont, de betudnál nekem mérni egy mobilt?

Olyan sokáig nem szólalt meg senki a vonal másik végén, hogy azt hittem Mia vissza aludt. Aztán derült égből villámcsapásként ért a vérszomjtól fojtott fenyegetés, amit szó szerint belehörgött a telefonba. Mintha csak Dart Vader-t hallottam volna.

-          Elment az a maradék eszed is, hogy hajnali kettőkor keltesz fel? – felállt a szőr a hátamon a hangjától, de muszáj volt megtalálnom Chris-t, mert aggódtam, hogy mi van ha balul ütött ki a bátyjával való találka, vagy elkapták az üldözői és... nem, abba még belegondolni sem akartam.

-          Élet-halál kérdés. – könyörögtem neki.

Mondanom sem kell, hogy mire Mia felkelt, minden létező káromkodást legalább négyszer elmondott és engem is olyan jelzőkkel illetett, amikről nem is tudtam, hogy vannak. Alig tíz perc alatt be is mérte Chris mobilját.  Megadta a Hyde park címét, majd miután elküldött melegebb...sőt, forróbb éghajlatra, kinyomta a telefont.

Amíg oda felé vezettem, felhívott Jason én pedig elmondtam neki, hogy Chris után jöttem. (Természetesen a részleteket nem kötöttem az orrára.) Szívesen hallottam tőle, hogy amikor anyám megtudta, hogy elmentem, kiborult, ráadásul Charlotte nénikém kissé felöntött a garatra (idén is) és „vérszívó perszónának” titulálta az anyámat a vendégsereg előtt. Az pedig, hogy Jason felvette a telefonjával videóra, csak a hab volt a tortán. Miután sok sikert kívántam neki és elköszöntem, már meg is érkeztem a parkhoz. Még sötét volt ugyan, de a horizonton már látszottak a hajnal első sugarai. Majd megfagytam, pedig pulóverben és farmerban voltam. Hirtelen hiányozni kezdett az olasz klíma. Hogy eltereljem a figyelmemet a csontomig hatoló hidegről és a park szélén üldögélő hangos, részeg emberekről, magamban mondtam a kis szövegemet, amit még mindig Chris-nek fogalmaztam.

Tudom, hogy veszélyes, de segíteni akarok. Egész életemben megmondták, hogy mit hogyan és mikor csináljak. Ez véget ért akkor, amikor eljöttem otthonról. Enyhén szólva bolondnak éreztem magamat, amiért magamban beszélgettem, de mivel trágár megjegyzéseket kiáltottak oda nekem, ezért eszem ágában sem volt abba hagyni. Szóval miután eltereltem a gondolataimat az Elrabolva című filmről, folytattam a monológot. Ismerlek, habár csak pár hete találkoztunk és szeretném ha tudnád, hogy most nem kell egyedül...

Itt megakadtak a szavak, mert megláttam Chris-t, aki nem igazán volt „egyedül”. És tudom, a bátyjához jött, szóval ez nem meglepő, de amennyiben a bátyja, nem egy magas, hosszú hajú, dögös, bőrdzsekis csaj, akkor a drágalátos kis tolvajfiú (úristen kezdek úgy beszélni, mint Naomi), egy lánnyal találkozgat. Egy fa mögött álltam, így ők nem láthattak, de erős késztetést éreztem, hogy a mellettem lévő fát, kitépjem a földből és odavágjam hozzájuk (Lehet, hogy nem kellett volna harmadjára is megnéznem a Hulk-ot). Ehelyett azonban, a büszkeséggel, amit az anyám belém nevelt, fogtam magamat és megfordultam. Csak álltak és beszélgettek, de nem volt kedvem látni a fejleményeket, ezért döngő léptekkel (na jó, nem döngtek a lépteim, mert harmatos fűben sétáltam, de érzékeltetni akartam az elfojtott agressziómat) visszamentem a kocsihoz. Miközben elmentem az Anoním Alkoholisták gyülekezete mellett, még reménykedtem is benne, hogy odakiáltanak valamit, okot adva egy jó kis bunyóhoz. Most azonban érdekesebb volt azt tárgyalni, hogy „melyikük milyen csajt húzott meg legutóbb”.  Odaértem a kocsimhoz, de mivel könnyek homályosították el a látásomat, így nem találtam bele először a kulcslyukba és leejtettem a slusszkulcsot a földre.

-          Remek! – mondtam fennhangon és lehajoltam érte.

 A következő pillanatban egy fékező autó hangját hallottam, azonban mielőtt még felállhattam volna és megfordulhattam volna, egy kloroformos kendő tapadt az arcomhoz. Próbáltam szabadulni a vasmarok szorításából, azonban pár másodperc múlva elkábultam.