13. fejezet

Halihó! : ) Először is csak annyit mondanék, hogy IMÁDLAK TITEKET ! ! <3 Köszönöm a komikat és a pozitív visszajelzéseket ^^ feldobta az egész hetemet ^^ Na de elég ennyi a meghatódott könnyekből, mert eláztatom a billentyűzetemet... : P A lényeg az, hogy meghoztam a friss fejezetet! ; ) Tartsátok meg a "visszajelzős" jó szokásotokat és természetesen Jó olvasást! <3

13.   fejezet

Chris odalépett az egyik bedeszkázott ablakhoz és lefeszítette az egyik deszkát, majd még egyet, hogy ki tudjon rajta hajolni. Döbbenten láttam, hogy odakint már megint sötét van. Kinézett az ablakon, majd hozzám fordult.

-          Nem vagyunk magasan szerencsére. Ez csak a második emelet. Az ablak alatt van egy szemetes. Abba fogunk bele ugrani. – jelentette ki.

-          Elment az eszed? Én nem ugrok bele egy kukába. – fontam keresztbe a karomat magam előtt és hátrébb léptem.

-          Akkor itt maradsz Jaba-val és a ropival. – morogta és várakozva nézett rám.

-          Legyen. – vetettem neki oda és odaléptem az ablakhoz.

A legnehezebb az volt az egészben, hogy ne sikítsak fel zuhanás közben. Amikor beleestem a kukába, majdnem kidobtam a taccsot a bűztől. Kellett nekem utána jönnöm. El ne felejtsem megfojtani Alison-t a hasznos tanácsai miatt. Szitkozódtam magamban, miközben kimásztam a kukából. Legalább az a tény nyugtatott, hogy amikor Chris kimászott egy adag kínai tésztának kinéző valami ragadt a hátára. Meghagytam magamnak azt az örömöt, hogy nem szóltam neki és hagytam, hogy előttem igyekezve, felmérje a terepet. Amikor kijutottunk a  gyár területéről, megláttam a kis bogárhátúmat az út túl oldalán.

-          Te az én kocsimmal jöttél? – kérdeztem felháborodva.

-          Ha gyalog jövök, akkor egyből vennem kellett volna neked karácsonyi ajándékot is, mivel körülbelül Szenteste környékén estem volna be az ajtón. – suttogta fojtott hangon és előkapta a slusszkulcsot a zsebéből.

Amikor odaértünk a kocsihoz legnagyobb meglepetésemre a kezembe nyomta a kulcsot szó nélkül.

-          Menj és amint teheted, tűnj el az otthonodból! Ha lehet már holnap. Nem tudhatjuk, hogy tudják-e hol laksz. Sajnálom, hogy belerángattalak és összekutyultam az életedet. – láttam az arcán, hogy tényleg sajnálja és már éppen indult volna, ha nem ragadom meg a kezét.

-          Mit képzelsz?! – néztem rá, ő meg döbbenten nézett vissza. – Ha azt hiszed, hogy védtelenül, egyedül fogok otthon aludni, akkor nagyon tévedsz. Szállj be a kocsiba! Holnap is eltűnhetsz. Mielőtt azonban beülsz, szedd le a kínai tészta szerű trutyit a hátadról. Ne kend össze a kocsimat, ha nem muszáj. – mielőtt még ellenkezhetett volna, a kezébe adtam a kulcsokat és szó nélkül beültem az anyós ülésre.

Még egy kis ideig eltartott neki, amíg leszedte magáról a kaját, de végül ő is beszállt mellém és szó nélkül beindította a motort. Már a London Cambridge közti úton haladtunk, mire képes voltam megszólalni. Nem akartam az este történéseire gondolni, ezért beszéddel tereltem el a gondolataimat.

-          Szóval ki volt az a lány és miért találkoztál vele? – törtem meg a motor egyenletes hangját. Próbáltam nem valami féltékeny kis lotyónak tűnni, de az alig egy pillanatig feltűnő mosolya elárulta, hogy ez nem nagyon jött össze.

Már csak az hiányzik, hogy azt higgye féltékeny vagyok.

-          Ő Jordan, az exem, mint már említettem. A bátyám felkereste, miután megszökött a börtönből és most nála húzza meg magát. Zack küldte maga helyett, hogy tárgyaljon velem.

Lettek volna még kérdéseim, de egyik sem tűnt olyan fontosnak. Mint például a „Mennyi ideig voltatok együtt?”, „Mikor szakítottatok?”, „Miért szakítottatok?” és egyéb felesleges, csak engem idegesítő kérdések.

-          És honnan tudtad, hogy elraboltak? – kérdeztem inkább a féltékenységtől csöpögő kérdések helyett.

-          Amikor kijöttem a parkból, megláttam a kocsidat és a slusszkulcsokat a földön. Tudtam, hogy csakis az üldözőim keze lehet a dologban.

-          Hogy tudtad őket elérni telefonon? – eddig valahogy nem tűnt olyan furcsának, mint most, hogy jobban belegondoltam.

-          Nem csak neked vannak informatikus ismerőseid. – kacsintott rám és titokzatosan elmosolyodott. Magam sem tudom miért, de nekem is mosoly futott végig az arcomon. Utálom, ha megmosolyogtat, amikor mérges vagyok rá.

-          Tehát akkor nem találkoztál a bátyáddal? – kérdeztem, habár tudtam a választ.

-          Nem. – még így a sötétben is láttam a gyötrődést az arcán.

-          A jelek szerint azonban megtaláltad a pénzt. – tereltem el gyorsan a figyelmét az elmaradt találkozóról. – Hova rejtetted?

-          Nem volt semmi féle pénz. – vallotta be kelletlenül.

-          De a rókaképű pasinak azt mondtad, hogy...

-          Ha nem mondom, hogy nálam van a pénz, akkor egészen biztos, hogy megöltek volna. – nézett rám azokkal a mély, sötét szemekkel. – Nem követem el még egyszer ugyan azt a hibát, mint a... húgomnál.

-          És mit csináltál volna ha elengednek és számon kérik rajtad a pénzt?! – fakadtam ki. – Erre nem gondoltál te eszement?! Akkor téged öltek volna meg.

-          Tudom. – jelentette ki. – Azonban téged nem hagyhattalak csak úgy magadra. Ha megöltek volna, akkor... – itt elhallgatott, mintha túlságosan fájdalmasnak érezte volna, hogy folytassa. Erre nem tudtam mit mondani, ezért ezután egyikünk sem szólalt meg.

Csak amikor megérkeztünk akkor vettem észre, hogy a táskám a kocsiban van. Még szerencse, hogy azt nem vettem ki a parknál. Alig mertem belépni a sötét házba. Nem akartam, hogy Chris észre vegye, hogy minden sarokban egy újabb támadótól rettegek. Amikor azonban a létező összes lámpa égett a házban, megnyugodtam. Megágyaztam Chris-nek a kanapén, amíg ő elment és lekaparta magáról a szemetes bűzét. Amíg Chris a fürdőben oldotta magáról a hulla, hal, penész és egyéb szagot nekem megcsörrent a mobilom. Naomi képe jelent meg a képernyőn.

-          Igen? – szóltam bele fáradtan.

-          Igen?!! – üvöltötte, olyan hangosan, amilyen hangosan csak az anyámtól vártam volna. – Legalább félmilliószor próbáltalak hívni! (előre megjegyezném, hogy ez a  félmillió, három próbálkozás volt) Mi történt veled? Az utolsó infóm az, hogy valakit lelőttek? Chris-t? Már megint seggfoltozás lett a vadászat vége?

-          Nem. – annyi minden történt, azóta, hogy túlságosan fáradtnak éreztem magamat, ahhoz, hogy elmondjam neki. – Az exem apját lőtték le. Illetve Chris lőtte le.

-          Széééép. – nyújtotta el a szót Naomi. – Megérdemelte, hiszen az ő génjeit hordozza az a szemét exed. Ha nem is szemét, akkor is. Minden ex szemét! – már megint túlragozta a mondandóját.

-          Az exemnek meg behúzott egyet. – tettem hozzá, csak hogy később ne tudja leüvölteni a fejemet, amiatt, hogy egy ilyen „fontos” dolgot nem osztok meg vele.

-          Egyre jobban bírom a srácot. – mondta, miután belenevetett a telefonba. – Remélem megjutalmaztad érte. – mondta kéjsóvár hangon.

Az első gondolatom az volt, hogy honnan tudja, a második pedig az, hogy ne most agyaljak, mert Naomi veszi a lapot a hosszú csendből. Mire azonban megbeszéltem magammal, hogy ne tartsak rögtönzött kongresszust, Naomi már tapsikolt is a vonal másik végén.

-          Ezaaaaaaz!! – kiáltotta. – Elkaptad, te vadmacska? – kacérkodott.

-          Hát végül is ő kapott el engem. – suttogtam, nehogy meghalhassa Chris a róla folytatott beszélgetést. Csak még jobban elbízná magát az a szemét!

-          Ezt már nevezem! És? Jól csókol? – hát igen ez Naomi. Nála nincs olyan szó hogy tabu, vagy hogy magánügy.

-          Hát... – már pusztán az emlékétől is elvörösödtem. – Végül is... – itt már olyan árnyalatú volt a képem, mint a véráztatta felsőm. Mielőtt azonban megszólalhattam volna, Chris jelent meg a nappaliban. Mikor a vörös képem látványa után felrázta magát a kezdeti sokkból, lazán közölte, hogy szabad a fürdőszoba.

-          Ez ő? Nálad van? Vagy te vagy nála? – sorolta a kérdéseket Naomi, miközben egyre jobban bele lovalta magát.

-          Én is puszillak anyu.

-          Mi? Beteg vagy?! Nem vagyok az anyád!

-          Szia. – azzal kinyomtam a telefont és lehajtott, vörös fejjel viharzottam el a félmeztelen Chris mellett.

Vegyél már fel egy pólóóóót!!!!! Üvöltöttem volna rá legszívesebben.

Amikor végre én álltam be a zuhany alá, és láttam lecsorogni magamról a vért, utat engedtem a visszatartott könnyeimnek. A zuhany hangja szerencsére elnyomta a sírást így kiadhattam magamból a felgyülemlett stresszt. Amikor már nem jött több könny a szememből, elzártam a vizet és frissen, tisztán léptem ki a zuhanyból. Magamra kaptam a krémszínű, spagetti pántos selyem hálóingemet, közben pedig random számokat dúdoltam, amik éppen eszembe jutottak. Megmostam a fogamat, majd szemügyre vettem a felsértett csuklómat. Teljesen fel volt horzsolva a szökési kísérleteimnek köszönhetően. Amikor elszakítottam a tekintetemet a csuklómról, a nyakamon volt a sor. Egy hosszú, legalább tíz centis vágás vöröslött a fehér bőrömön. Óvatosan hozzá értem, de felszisszentem a fájdalomtól. Ekkor kinyílt az ajtó és Chris jelent meg a fürdőben. Gyorsan elkaptam a kezemet a nyakamról, azonban amikor ő is meglátta a vágást, szemei bűntudatosan kezdtek csillogni a  lámpafényben.

-          Sajnálom. – motyogta, a szeme pedig a nyakamról, lassan a hálóingemre vándorolt.

-          Szícsesnem. – vágtam rá (a francba már ezzel a hülye szokásommal). Zavaromban gyorsan megfordultam és neki készültem, hogy másodjára is fogat mossak, csakhogy elfedjem valamivel a növekvő pírt az arcomon.

-          Mindig kétszer mosol fogat lefekvés előtt? – szólalt meg alig egy méterre mögöttem vigyorogva. Vagyis annak saccoltam. (Jó na! Tükörből sosem tudtam beazonosítani, hogy mi hol van hozzám képest. Rejtély, hogy miért kaptam meg a jogsimat.)

-          Nem... csak... – itt már olyan forró volt az arcom, mint egy teflon sütő.

Menjen már ki a fürdőből!! Gondoltam kétségbeesetten.

Odalépett hozzám és mögülem előre nyúlva, óvatosan megfogta a fogkefét tartó kezemet. Az édeskés illatától egyre gyorsabb ütemben vert a szívem. Bűntudatosan nézte a csuklómat, mintha ő maga sebezte volna meg. Chris tekintete ismét a nyakamra vándorolt, onnan pedig az ijedt tekintetemre. Végtelennek tűnő másodpercekig csak nézett azokkal a fullasztóan sötét szemeivel. Aztán óvatosan félre simította a vizes hajamat a nyakamról és egy lágy, szinte szellőként simogató csókot lehelt a sebemre. Itt már olyan gyorsan vert a szívem, hogy úgy éreztem már a fülemben dobog (talán ezért nem hallottam az ész érveket, amit a józan eszem kiabált). A fogkefe kiesett a kezemből, megfordultam és az ajkaimat az övéire tapasztottam. Ő azonnal elengedte a csuklómat, és szorosan, körbe fonva a derekamat közelebb húzott magához. Ahogy egyre jobban belemerültünk a csókba, ő egyre lejjebb csúsztatta a kezét, én pedig egyre feljebb. Elszakítottam a tenyeremet a csupasz mellkasától és átkaroltam a nyakát. Aztán elszakadtam az ajkától és áttértem a nyakára. A lélegzetvételeink olyan egyenletlenek lettek, mintha elfelejtettük volna, hogyan kell levegőt venni. Ő végigsimított a combomon és visszafelé, már a hálóingem alá nyúlva kezdte el szépen lassan lehámozni rólam a ruhát. A keze szinte a selyem hálóingemhez hasonlóan, lágyan siklott végig rajtam. Miután enyhe pírt hagytam, ott ahol kiszívtam a nyakát és ő végre leszedte rólam a ruhát, ismét felemeltem a fejemet és megcsókoltam. Ő felkapott a földről, magához szorított és elindult velem ki a fürdőből. Neki ütköztünk a falnak és csak arra a pár pillanatra szakadtam el az ajkától, amíg felnevettünk az ügyetlenségünkön. Aztán egy kicsit elidőzve a szobám mellett, Chris neki nyomott a falnak és még hevesebben csókolt meg. Belevájtam a körmeimet a hátába, ő pedig a combom alá markolva ismét felkapott. Belökte a szobám ajtaját, majd fél lábbal, le sem véve a száját az enyémről, lökte be mögöttünk.