15. fejezet

Sziasztok! : ) Annnnnnnyira hálás vagyok a komikért és a visszajelzésekért, hogy el sem tudjátok képzelni : ) <3 Örök hálám azoknak akik ekkora örömöt szereztek ^^ remélem mindenki megtartja ezt a jó szokást és még csatlakoznak is hozzá egy kevesen : $ Na de hálám jeléül be is fejezem a rizsát és elétek tárom az új részt! ; )
Jó olvasást! <3

15.   fejezet

-          Ott van a... – kezdtem bele, de a nem éppen „kellemes meglepetés” elhúzott mellettem és bement a házba egy „Mindegy, megtalálom.” kíséretében.

-          Oké. – motyogtam bele a levegőbe, majd követtem a drámakirálynőt.

Chris, aki épp egy adag trutyit kapart fel a padlóról, legalább olyan meglepettnek tűnt, mint én, amikor meglátta a vendéget.

-          Jordan. – állt fel a földről. – Mit keresel itt? – Chris felvette a földre dobott pólóját, minek következtében egy pillanatra láttam a leplezetlen sóvárgást Jordan szemében. Csak szeretnéd...

-          Gyónni jöttem. – olyan lazán dobta le magát az egyik bárszékemre, mintha ez nem is az én, hanem az ő háza lett volna. – Szerinted mégis mit keresek itt? – kérdezte unottan. – Zack küldött.

-          Mit akar? – kérdezte komoran Chris.

Mielőtt Jordan válaszolt volna, olyan pillantást vetett rám, mintha pusztán a pillantásával ki akarná törni a nyakamat. Rögtön értettem a célzást.

-          Azt hiszem én megyek és felkapok valamit. – jegyeztem meg hiányos öltözékemre utalva, kissé kényelmetlenül.

-          Nagyon hálás lennék. – mosolygott Jordan, olyan őszintén, mint amilyen őszintén anyám mosolygott Chris-re hétvégén (már amikor mosolygott rá).

-          Jordan! – szólt rá Chris. – Ez az ő lakása. Lehetnél egy kicsit kedvesebb is.

Mondanom sem kell, hogy milyen jól esett Chris óvó szavait hallani.

-          Felőlem. – vonta meg a vállát a csaj én pedig ott hagytam őket, mielőtt még kihúztam volna alóla a bárszéket és a fején törtem volna össze.

Azonban mivel azt nem ígértem, hogy nem is fogok hallgatózni, így alig észrevehetően nyitva hagytam az ajtót. Jó na! Kíváncsi természet vagyok.

-          Hogy lehettél ilyen felelőtlen, hogy ide jöttél világos nappal?! – csattant fel fojtott hangon Chris. – Ide vezethetted volna az üldözőinket. Nem sodorhatom Fay-t még nagyobb bajba. Különben is hogy találtál meg?

-          Ugyan olyan egyszerűen, mint a kis Hófehérke elrablóit. – a hangja és a lenéző stílusa egyből anyámat juttatta eszembe. Ez pedig már alapból egy jól irányzott pofonért kiáltott. „Informatikus barát” mi? Ezért még kapni fogsz! Gondoltam mérgesen.

-          Fay. – javította ki Chris.

-          Ne már Chris! – csattant fel Jordan. – Ne mond, hogy kedveled! – nevetett fel egy pillanatra. – Abból, amit elmeséltél tegnap este, ez a csaj egy elkényeztetett, pénzeszsák... Ó, vagy pontosan ezért csinálod? Az ujjad köré csavarod és kifosztod, amikor eljön a megfelelő pillanat?

Vágj neki vissza keményen! Gondoltam ádázan miközben Chris reakciójára vártam.

-          Tettem már rosszabb dolgokat is. – a szavai ezer pengeként szúrtak a szívembe. -Miért küldött Zack? – nem tudom, hogy mi fájt jobban. Az, hogy nem tagadta a dolgot vagy Jordan idegesítő, gúnyos nevetése.  

-          Azt mondta, hogy este találkozni akar veled, a Piccadilly Circus-nél.

-          Mikor? – hallatszott Chris hangján, hogy nem nagyon örül a bátyjával való találkozásnak.

-          Háromkor. Úgyhogy jó lenne, ha összekapnád magadat. – hallottam, hogy a szék megnyikordult, miközben Jordan leszállt róla. – Ott találkozunk majd. Ne húzd el sokáig a mókát a szöszivel, nehogy elkéss! Tudod, hogy Zack nem szereti ha megváratják. A börtön pedig nem sokat javított a modorán.

Amikor hallottam becsukódni a bejárati ajtót, még gyorsan felkaptam egy farmert meg egy fehér blúzt, hogy Chris ne fogjon gyanút és hogy legyen ideje megemészteni a hallottakat. Gondolataiból az rántotta vissza, hogy beléptem a konyhába.

-          Sajnálom. – nézett rám fakó szemekkel, aztán fáradt mosoly terült szét az arcán, amikor a ruhámra tévedt a tekintete. – Az előző viseleted valahogy jobban tetszett.

-          Nekem is. – grimaszoltam, Chris pedig közelebb jött és derekamra téve a kezét közelebb húzott magához. Homlokát az enyémhez nyomta. Akármennyire is haragudtam rá, meg a kis „informatikus ismerősére”, a szívem most is meghazudtolva a józan észt, gyorsabban kezdett verni. Hülye vérpumpa!

-          Tudom, hogy Jordan nem éppen kedves, de... – valahogy nem volt kedvem ezt végig hallgatni, ezért csak kihámoztam magamat a karjaiból és hátráltam pár lépést.

-          Rájöttem, hogy ma délutános vagyok a kávézóban. – fojtottam belé a magyarázkodást, hogy nekem miért is kellene kedvelnem a drágalátos, felfuvalkodott exét. – Tudod apu megvonta a zsebpénzt és mivel a pénzes zsákom véges, így muszáj bemennem. – jegyeztem meg kissé keményebben, mint akartam.

-          Fay az csak... – nyújtotta felém a kezét, hogy ismét bevonjon abba az idegesítően ellenállhatatlan „bűvkörébe”, de elléptem előle.

-          Csak menj el, kérlek. – néztem komolyan a szemébe, legnagyobb döbbenetemre minden harag nélkül. – Igazad volt. Túlságosan sok bajt jelentesz az én elkényeztetett kis lelkemnek. – karba fontam a karomat.

-          Rendben. – jelentette ki Chris vonakodva. – Ég veled, Fay! – köszönt el, mielőtt becsukta volna maga után az ajtót.

Miután eltűnt, a ház furcsán csöndesnek és magányosnak tűnt (meg természetesen rumlisnak és piszkosnak). Felnyaltam a konyhát és a fürdőt is nem mondhatnám, hogy rekord idő alatt (minden második percben elbambultam Chris-re gondolva), de még így is egész jól álltam az idővel, amikor már csak a saját hálószobám volt hátra. A kedvenc válogatás CD-m ment, miközben elkezdtem a káoszból egy kis rendet varázsolni. Egészen jól ment addig, amíg fel nem csendült Lily Allen Not fair című száma. Éppen a törött éjjeli lámpám darabjait szedegettem a földről, amikor észrevétlenül halvány mosolyra húzódott a szám. Aztán egy idő után elmosódtak előttem a földön heverő villanykörte darabjai. Kellett pár pillanat, amíg rájöttem, hogy a látászavar a szemembe gyűlt könnyek miatt van. Amikor pedig tapogatózva az ingébe akadt a kezem, visszatarthatatlanul kitört belőlem a sírás. Magamhoz szorítottam az inget és felfeküdtem összegömbölyödve az ágyra.

Mit hittem? Mit vártam egy tolvajtó, egy pasitól, aki lépten nyomon felrúgja a törvényeket? Folyamatosan Jordan szavai visszhangzottak a fejemben. „Ó, vagy pontosan ezért csinálod? Az ujjad köré csavarod és kifosztod, amikor eljön a megfelelő pillanat?”

Fogalmam sincs, hogy meddig feküdtem az ágyon, mint egy szánalmas idegroncs, de mire képes voltam újra kinyitni a szememet, már alig kaptam levegőt és fájni kezdett a torkom. A telefonom természetesen akkor csörrent meg. Ez az én formám. Dörmögtem magamban és gyors kutatásba kezdtem a mobilom után. Nagy nehezen megtaláltam a nappaliban a kanapé egyik párnája mögött (O.o?). Mia neve villogott a kijelzőn és habár semmi kedvem sem volt felvenni, azért egy nagy sóhaj után fogadtam a hívást.

-          Igen? – reménykedtem benne, hogy nem hallatszik ki a sírás a hangomból.

-          Fay? Olyan fura a hangod. – Na tessék!

-          Jól vagyok, csak kicsit fáj a torkom. – köhögtem egyet csak hogy megerősítsem  a világ legszánalmasabb és legátlátszóbb trükkjét, a „megfáztam”-ot.

-          Csak le akartam ellenőrizni, hogy jól vagy-e. – lépett tovább a témától, mintha el is hitte volna.

-          Remekül. – olyan meggyőzőre sikerült a válaszom, hogy már ijesztően kínos irányba kezdett haladni a beszélgetés.

-          Rendben. – mondta Mia vonakodva. – Akkor megyek is. Még csak a házidolgozat felénél járok. – Remek, még az is van. - Majd még beszélünk. Szia.

-          Szia. – én voltam az, aki először kinyomta. Tudtam hogy Mia, akármilyen hozzáállással is, de mindig segített ha kellet, így most szörnyen éreztem magamat.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem milyen szánalmas is voltam az elmúlt... két órában (Igenis sok az a két óra!). Szenvedtem egy olyan pasiért, aki végig csak kihasznált. Minek? Ezt már egyszer eljátszottam a Daniel-lel való szakítás után is. Mennyi elpazarolt idő egy olyan emberért, aki meg sem érdemelte. Újult erővel mentem el felöltözni a hálóba. A kis „nincs, mit felvennem, de azért szétdobálom a szekrényt, hátha akad még is valami” után, úgy tűnt, tök felesleges volt rendet raknom a szobában. Végül egy fekete csőnadrágnál, egy fehér topnál, egy fekete blézernél és egy fehér sálnál döntöttem (csak hogy takarja azt a gyönyörűen ívelt bemetszést a torkomnál). Szőke hajamat, egy madárfészekhez hasonló kontyba csavartam fel a fejem tetejére, a lábamra pedig egy hófehér, ezüst szegecses Jimmy Choo cipőt húztam.

Amikor Naomi meglátott majdnem elsírta magát. Soha sem látott még ilyen felszerelésben. Akarom mondani ilyen „Igazságtalanul ribancosan-szexi” felszerelésben. Ami azt illeti legalább egy éve én sem láttam magamat. Daniel előtt azonban ez voltam én. Fay Lawrence, a divatdiktátor.

-          Ez a csenőmanó aztán tényleg jó hatással van rád. – jelentette ki Naomi széles vigyorral az arcán, miközben megpróbáltam, kihámozni magamat, a feszülős nadrágomból, a kávézó öltözőjében.

-          Végeztem vele. – jelentettem ki és reménykedtem benne, hogy Naomi nem kérdez többet.

-          Mert? – Hát igen, mit is vártam?

-          Mert megjelent az exe, és ki is derült milyen ő igazából. – összegeztem hadarva és ebből valószínűleg Naomi-nak is leesett, hogy nem szívesen beszélek a történtekről.

-          Tudom én, hogy mi kell neked, kislány. – jelentette ki cinkos mosollyal az arcán, oroszlánsörényű barátnőm. – Egy jó kis buli kell neked. Egy ferde este. Egy feszes felső test. Egy nagy...

-          Oké, oké! – fojtottam belé a szót, mert féltem, hogy mivel folytatná, ha már így belemerült.

-          Meló után hazamegyünk hozzád és felöltözünk úgy, mint két luxusprosti. – jelentette ki felvillanyozva, miközben úgy csillogtak a szemei, mint Chris-é, amikor... Nem! Erre nem gondolhatok!

-          Azt hittem, idézem: „Sohasem mennék a gardróbod közelébe, kislány.”

-          Hé! Ez még akkor volt, amikor még úgy öltöztél, mint egy megkeseredett könyvtáros. – emelte fel védekezően a kezét. – De most... úgy gondolom, hogy lehet ott egy-két érdekes darab, ami talán engem is érdekelhet. – kacsintott rám.

-          És hova megyünk? – kérdeztem, miközben már a kötényem zsinórjával birkóztam.

-          Az Anaya -ba. –  kacsintott rám Naomi.

Az volt London egyik legexluzívabb helye. Soha sem tudtam hogyan, de Naomi-nak mindig voltak olyan kapcsolatai, akik be tudtad juttatni bárkit, bárhova. Azonban volt egy kis bibi azzal a hellyel...

-          De az ott van a... – kezdtem bele.

-          A Piccadily Circus-tól öt percre. – fejezte be vidáman Naomi, akinek nekem háttal állva, fel sem tűnt a fal fehér arcom.