8. fejezet

Halihó drága Olvasóim! : )   Először is szeretném megköszönni annak a pár embernek, aki jelezte a véleményét a tetszik gombbal... nagyon jól esett ^^  na de most nem is koptatom tovább a számat... billentyűzetemet... és átnyújtom nektek a friss, ropogós még meleg (sorry, de még nem reggeliztem és kissé elkalandoztak a gondolataim : $ ) ... szóval a lényeg, hogy jó olvasást és mindenek előtt kellemes, tavaszi hétvégét mindenkinek! ; ) <3

8.   fejezet

                                                                        

Mire visszaértem a szobába, már felhozták a csomagjainak. Sőt Chris-nek még arra is volt ideje, hogy szétrámolja a sajátját.

-          Ez most komoly? – maga elé tartott egy vékony, kék csíkos, V-nyakú pulóvert. – Mondd hogy ezt apádnak hoztad ajándékba... vagy... a dédapádnak. – nézte undorral az arcán a méregdrága felsőt. – Ezzel még egy kocsit sem mosnék le. – állapította meg, majd félre dobta. – És ez a nagyapónaci? – emelt fel egy kockás, szövetnadrágot, amit most hogy jobban szemügyre vettem tényleg rejtély, hogy miért vettem meg. – Kérlek mondd, hogy elcserélték a csomagomat a gépen. Nem lehet ilyen förtelmes az ízlésed. – nézett rám reményvesztetten.

-          Először is. Az a nadrág szerintem is gyomorforgatóan néz ki. Másodszor, ezeket Mia választotta neked. – mutattam az ujjaimon a kifogásokat.

-          Ki az a Mia? Egy nyugdíjas otthon stylistja? – vonta fel a szemöldökét.

-          A barátnőm. – téptem ki a kezéből a nadrágot. – Mellesleg ő szedte össze rólad az információimat. – tettem hozzá csak hogy tudja, kit szid éppen.

-          Igaz is. Csak egy informatikusnak lehet rosszabb ízlése egy nyugdíjas otthon stylistjánál. – huppant le az ágyra. – Ami viszont ezt illeti... – emelte fel egy lila, csipkés francia bugyit, kaján vigyorral az arcán.

Azt is kitéptem a kezéből rákvörös képpel, miközben azon morfondíroztam, hogy engedhettem meg Naomi-nak, hogy ő válasszon nekem fehérneműt.

-          Te kutakodtál a táskámban? – háborodtam fel, majd szemügyre vettem a széttúrt bőröndömet.

-          Azt hittem az enyém. – vágott ártatlan képet.

-          Még el is hinném, ha nem mondtam volna meg még London-ban, hogy melyik a te táskád. - Fogtam a kirámolt fehérneműket és visszadobáltam a táskámba.

Chris hanyatt dobta magát az ágyon és tarkóra tett kézzel figyelte, ahogy pakolok.

-          Nem akarsz véletlenül segíteni, ha már te csináltad ezt a kupit? – álltam fel a földről egy alsógatyát és egy melltartót tartva.

-          Attól még hogy te rendmániás vagy, nekem nem kell annak lennem. – vigyorgott csillogó sötét szemekkel.

-          Hát jó. – szólaltam meg fenyegető hangsúllyal. – Akkor egyedül leszek kénytelen kiválasztani neked a ruhát, amiben lemegyünk vacsorázni.

Erre a mondatra rögtön felpattant.

-          Ne reménykedj! Nem fogok úgy kinézni, mint egy nyugdíjba vonult golfos. – jelentette ki büszkén.

Végül egy fekete ingnél és egy bézs szövetnadrágnál döntött. Vagyis döntöttem én, ő pedig engedelmeskedett egy kisebb vita után (mily’ meglepő). Én egy királykék koktélruhát vettem fel és miután Chirs „alig” észrevehetően eltátotta a száját, kiléptünk a szobából. (Természetesen én a fürdőszobában öltöztem, ami rögtön a szobánkból nyílt.)

Amikor leértünk az étkezőbe ijedten vettem észre, hogy a várt két fő helyett, hatan ültek az asztalnál. Apu őszes haja és rövid szakálla volt az, amit először kiszúrtam. Az asztalfő helyét foglalta el, mint mindig. Vele szemben a hosszú asztal másik végén ült az anyám bordó, hosszú ruhájában. Mellette a jobbján, a nagynéném Charlotte legalább ugyan olyan fessre csípte ki magát, mint az anyám, meg a balján ülő unokanővérem, Elisabeth, aki nap sárga selyemruhájában és világosbarna hajával, most is istennőként ragyogott. Mellette pedig (két üres székkel távolabb) Daniel, szemben az apjával Thomas Slack-kel, apám legfontosabb ügyfelével és egyben legjobb barátjával. Amikor megláttak minket, elhallgatott a csevej. Erősebben fogtam Chris kezét, amibe belekaroltam, mintha azzal megállíthattam volna a velem forgó világot. Végünk van. Ez volt az egyetlen gondolat, ami abban a pillanatban a fejemben cikázott.

-          Fay! – kiáltott fel Elisabeth, miközben felállt az asztaltól. Enyhe svéd akcentusa most is hallatszott a hangjában. 

Szorosan magához ölelt, de mivel képtelen voltam elengedni Chris kezét, ezért én csak egy kézzel viszonoztam a kitörő örömét. Miután elengedett, Chris-hez fordult.

-          Bizonyára Christopher. – nyújtotta a kezét.

-          Csak Chris. – csókolt kezet a modellalkatú lánynak.

Úgy köszönt, ahogy tanítottam, most mégis legszívesebben bokán rúgtam volna. De hogy őt, vagy Elisabeth-et azt nem tudtam eldönteni. Talán mind a kettőt. Mire el tudtam szakítani a pillantásomat a Chris-Elisabeth párosról, megjelent Daniel. Tipikus jól nevelt mosollyal az arcán lépett oda hozzám. Egyértelműen őt rúgnám bokán a legszívesebb. Állapítottam meg.

-          Lehengerlően nézel ki, Fay. – puszit nyomott az arcomra, ami elől nagy önuralom árán nem hajoltam el.

-          Te is jól nézel ki, Daniel. – morogtam és megfékeztem a viszkető tenyeremet.

Ahogy megpillantottam anyámat, tudtam, hogy az ő keze van a dologban. Sőt, amikor Daniel mellé ültetett tudtam, hogy csakis ő invitálhatta ide mára őt és az apját.

-          Valami baj van? – hajolt oda hozzám suttogva Chris, aki (ki hitte volna?) Elisabeth mellett kapott helyet. 

-          Semmi. – erőltettem mosolyt az arcomra, de tudtam, hogy nem tudom átverni.

Elég sok bort megittunk, amíg az ételt vártuk. De szerencsére, egy ideig minket nem nagyon vontak be Chris-szel a beszélgetésbe. Minden simán ment addig, amíg meg nem hozták az előételt. Akkor fordult hozzám Daniel először.

-          Hogy tetszik az egyetem? – mosolygott negédesen és alig észre vehetően rátette a kezét a karomra. Az érintésétől ökölbe szorult a kezem az asztal alatt.

-          Jó... Nyugodt. – kerestem a megfelelő szavakat. (Na igen, ezek nem azok voltak.)

-          Te is ott tanulsz? – fordult Elisabeth Chris-hez.

-          Öhm... igen. Építészetet. – lódította. Végül is volt benne igazság. TanulT ott. – Ott ismertem meg Fay-t is. – megszorította az ökölbe szorított kezemet az asztal alatt.

Az ő érintése elvonta a figyelmemet Daniel-ről, akinek ez idő alatt kihúztam a keze alól a kezemet. Azután nem tudom milyen indíttatásból, de visszaszorítottam a kezét egy mosoly kíséretében. Anyám ezt az idillt természetesen nem tudta elviselni, ezért elkezdte a szokásos „Késdobálás”-t. Így neveztük el Jason-nel azokat a beszélgetéseket, amikor anyám megpróbált valakit lejáratni a kérdéseivel. Valamelyik kérdése mindig betalált.

-          Na és Christopher, mivel foglalkoznak a szüleid? – kérdezte, majd óvatosan megtörölte a száját a szalvétájában.

-          Az apám kiskoromban elhagyott, az édesanyám pedig pár éve meghalt. – mondta csevegő hangnemben, de tudtam mennyire fáj neki kimondani ezeket a szavakat.

 Talán éppen ezért kulcsoltam az ujjaimat az övéibe az asztal alatt. Ha meg is lepte, az arca nem árulta el. Ezt a kört nyerte. Gondoltam derűsen magamban.

-          És vannak testvéreid? – próbálkozott tovább a vallató szerepét betöltő anyám.

-          Anyu... – néztem rá sokatmondóan, mert már nem tűrhettem csendben. Tudtam, hogy ezzel jó pár sebet felszakít.

-          Mi az, Fay? Csak szeretném jobban megismerni a vendégünket. – mondta ártatlanul. De én tudtam, hogy anyám legalább olyan ártatlan, mint egy vasvillás Ördög. 

Mielőtt ellenkezhettem volna, Chris válaszolt.

-          A bátyámmal már évek óta nem tartom a kapcsolatot. – Ügyes. Nyugtáztam magamban. – A húgomat pedig pár éve megölték.

Az utolsó mondat sötét lepelként telepedett a társaságra. Ezután még anyám is felhagyott a további faggatással, és mintha egy kis... nem az nem lehet... bűntudat? részvét? ÉRZELMEK tűntek fel az arcán?

-          Azta! – Elisabeth most sem okozott csalódást tapintat terén, de legalább megtörte a nyomasztó csendet.

-          Mit mondtál, hogy is hívnak? – szólalt meg az apám az asztal végéről.

-          Christopher Harton, uram. – nem tudtam nem észre venni, hogy az apám és Daniel apja is milyen furcsán reagáltak a nevére. Bár valószínűleg csak kezdtem paranoiás lenni.

-          És ha nincs senkid, hogy engedheted meg magadnak az egyetemet? – szólalt meg Daniel, akit ezután a kérdése után legszívesebben szíven szúrtam volna az előtte lévő ezüst villával. Fellengzős kis féreg!

-          Ösztöndíjas vagyok. – válaszolta könnyedén Chris, aki látszólag legalább olyan szimpatikusnak találta Daniel-t, mint én.

-          Akárcsak én. – mosolyodtam el és egy pillanatra odabújtam Chris-hez.

A vacsora további része viszonylag zökkenő mentesen telt, habár láttam anyámon, hogy nem sokáig tűr meg minket együtt, ezért kimerültségre hivatkozva megszöktettem magunkat Chris-szel. Egyikünknek sem volt sok kedve beszélni, ezért csendben mentünk fel a szobába.

-          Chris, sajnálom. – csak akkor szólaltam meg amikor felértünk.

-          Mit? – nézett rám értetlenül, de tudtam, hogy csak kedvességből nem „hideg szívű kígyózza” le az anyámat.

-          Tudod, miről beszélek. Az anyámnak nem volt joga a magánéletedben vájkálnia.

-          Semmi baj. Idegen vagyok, aki felbukkant a semmiből. Még szép, hogy kérdezősködik. - hallottam a szavakat, de láttam a szomorúságot mögöttük.

Nem akartam fírtatani, ezért elkezdtem előpakolni a fürdéshez a holmimat.

-          Amúgy mi volt az a kézfogás az asztal alatt? – vigyorgott rám Chris diadalittasan az ágyról. Visszatért! Gondoltam letörten.

-          Az? – egy pillanatig tettettem az értetlent, hogy időt nyerjek magamnak. – Csak a szerep miatt volt.

-          Az asztal alatt senki sem látta. – vonta fel a szemöldökét.

-          Csak próbáltam hiteles lenni. – morogtam. - De tudod mit? Ígérem, többet nem fordul elő. – kaptam fel a vizet és próbáltam minél előbb szabadulni, mert éreztem, hogy elönti a pír az arcomat.

-          Amit a húgomról mondtam... – kezdett bele, miközben felállt az ágyról, én pedig megtorpantam a fürdőszoba ajtóban. – Egy éve ölték meg. Ezért hagytam abba az egyetemet. Rám kenték az egészet, mint annak idején a bátyámra a balhét. Ezért áll gyilkosság a rendőrségi aktában és ezért menekülök azóta a rendőrség elől is. Én el akartam mondani, csak... – nem tudta folytatni mert hirtelen felindulásból megöleltem. Kellett pár másodperc, hogy visszaöleljen, mert nem tudott mit kezdeni az egésszel.

Ami azt illeti én sem. Visszagondolva, valószínűleg a vacsora közben elfogyasztott bor adott hozzá elég bátorságot. De most, hogy ott álltam a mellkasához simulva, a karjaiban, nem volt kedvem kiszakítani magamat közülük.

-          Köszönöm, hogy most elmondtad. – mosolyogtam, majd mikor észre vettem milyen közel is van az arca, kibontakoztam a derekamra fonódó karjaiból. Köhögtem egyet. – Megyek és... lefürdök.

Amikor visszaértem Chris is előpakolta a holmiját és megágyazott magának a szoba sarkában lévő kanapén. Amíg bent volt a fürdőben végig a vacsora alatt történt dolgokra gondoltam. Nem is egyszer azon kaptam magamat, hogy a kezemet bámulom.

-          Tényleg sok volt az a bor. – suttogtam.

-          Jó éjt. – jelent meg Chris vizes hajjal ismét a szobában, már megint egy szál alsógatyában. Komolyan mondom! Nem hallott még pizsamáról? Ezt bezzeg nem vettünk Mia-val és Naomi-val.

Még az ágyon ülve is láttam az oldalán lévő sebet, ami már sokat javult az elmúlt egy hét alatt. A sebről azonban a kockákra és az izmaira kúszott a tekintetem. Az a hülye bor! Korholtam magamat.

-          Mi van ha valaki benyit, te meg a kanapén alszol? – hallottam a saját hangomat.

-          Gondoltam szeretnéd megtartani a biztos távolságot. Mégis csak a „családi” házban vagy. – mosolyodott el komiszan és kaparászott a levegőben.

Csak most vettem észre, mennyire imádom ezt a mosolyt. Felhajtottam a takarót jelezve, hogy nem kell a biztos távolság. Ő persze vigyorogva engedelmeskedett. Miután lekapcsoltam a lámpát alig pár perc múlva éreztem a kezét a derekamon és hallottam az egyenletes szuszogását. Már megint?!

-          Ébren vagy? – kérdeztem suttogva megint, és megint nem kaptam választ, úgyhogy visszafordultam. A deja vu-mat a hangja szakította félbe.

-          Most nem simogatod az arcomat? – kérdezte alig pár centire a fülemtől.

-          Ébren voltál? – kérdeztem teljesen megsemmisülve.

-          „Vajon mit tettek veled?” – parodizált ki már megint.

-          Neee! – nyöszörögtem és a fejemre nyomtam a párnát.

-          Nyugi. Olyan édes volt. Meg is jutalmaztalak egy rántottával. – szinte láttam magam előtt a sötétben a vigyorát.

-          Remélem legközelebb nem oldalba, hanem szíven szúrnak, te szemét! – nyomtam a fejébe a párnámat. Vagyis oda, ahol a sötétben a fejét sejtettem, aztán duzzogva visszafordultam.  

Pár másodperc múlva ismét átkarolt, de most közelebb húzott. Éreztem a mellkasát a hátamnál. Éreztem minden egyes lélegzetvételét és akármennyire is próbáltam tagadni tetszett.

-          Mit csinálsz? – kérdeztem, még mindig tettettve a duzzogót.

-          Szerepet játszok. – suttogta a fülembe.

-          De most nem lát senki. – vetettem ellen.

-          „Csak próbálok hiteles lenni” – idézte a szavaimat suttogva, majd belefúrta az arcát a hajamba.

Ez volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy teljesen védtelen vagyok ellene, és a legrosszabb, hogy nem is akartam már többé megvédeni magamat vele szemben. Azonban volt annyi lélekjelenlétem, hogy nem fordultam meg és tettem olyat, amit reggel megbántam volna.

Csak a bor. Gondoltam kétségbeesetten. Csak a bor miatt van.