9. fejezet

Hejhó, újra itt!! : )  Remélem tetszett az előző fejezet és ez sem okoz csalódást. ; ) Köszönöm azt a pár komit és "tetszik" véleményt, amit kaptam ^^ el sem tudjátok képzelni, hogy milyen jól esett. <3 Na de elég itt a dumából, nézzetek bele a kilencedik fejezetbe. : ) Jó olvasást! <3

9.   fejezet

Chris közelsége miatt, csak nagyon nehezen tudtam elaludni, mivel folyton türtőztettem magam, nehogy... Naomi szavaival élve „rávessem magamat”. Így kimerülten, igencsak rosszul esett az ajtón való kopogásra kelni.

-          Igen? – morogtam a takaró és párna halmaz alól.

-          Rendben. Köszönjük. – hallottam Chris hangját.

Amikor felemeltem a fejemet és kinyitottam a szememet, megláttam, hogy Chris teljesen frissen, felöltözve becsukja az ajtót. El sem tudtam képzelni milyen nyúzott és kócos lehetek. Amikor pedig Chris rám nézett és elvigyorodott, tudtam, hogy még annál is rosszabbul festhetek, mint amilyennek „El sem tudtam magamat képzelni”.

-          Jó reggelt! – köszöntött üdén, majd beugrott mellém az ágyba.

-          Áh. Ne hangoskodj! Valaki még alszik. – nyöszörögtem.

-          Mégis ki? – nézett rám széles vigyorral.

-          Én. – lebiggyesztettem az ajkam és visszanyomtam a fejemet a párnákba.

Hiába kértem, hogy ne hangoskodjon, alig egy méterre tőlem felnevetett az ágyban. Eközben azon gondolkoztam, hogy a filmekben hogy tudnak a főszereplők olyan szépen és üdén kelni, én meg hogy érezhetem úgy magamat, mint egy mosott zokni.

-          Fél óra múlva reggeli. – jelentette ki Chris fontoskodva, majd felkelt az ágyról. – Habár ahogy elnézlek egy évszázad is kevés lenne ahhoz, hogy össze szedd magad.

A válaszom egy újabb morgás volt.

-          Nem vagyok éhes. – nyafogtam. – Különben is hogy tudsz mindig ilyen korán kelni? Hogy lehetsz ilyen friss? – megfordultam az ágyban és szemügyre vettem sima, szürke pólóját és sötét rövidnadrágját.

-          Folyton résen kell lennem az üldözőim miatt. Vannak éjszakák, hogy csak három órát tudok aludni. Nekem a hat óra már túl soknak számít. – magyarázta. – Na gyerünk! Kelni kell! Ne akard, hogy én szedjelek ki abból az ágyból. – fenyegető hangsúllyal indult meg felém.

-          Miért, mit csinálsz? Fegyvert szorítasz a tarkómhoz? – morogtam.

-          Dehogy is. Nem vagyok olyan kegyetlen. – nézett rám ártatlanul. – Várj! Hogy is szoktál ébredni? – elővette a mobilját.

-          Ne! Kérlek csak azt ne! – késő volt. Chris felkelt bekapcsolta a Not fair-t.

Olyan rémesen énekelte, hogy muszáj volt elszakadnom a puha ágytól. Sőt olyan mókásan adta elő és olyan punnyadtnak éreztem magamat, hogy nem láttam más lehetőséget, mint hogy elkezdjem én is énekelni. Hát ha hallottatok már motoros láncfűrészt, az én reggeli hangom és az ő alap énekhangja, valami olyasmi zajt hozott össze.  Habár miután én elkezdtem, ő nem sokkal később abba hagyta és csak elégedetten figyelt.

-          Úgy van. Csak úgy, mint otthon. – vigyorgott és ledobta magát a kanapéra elégedetten. – Itt fogok ülni és mérem az időt. – nézett rám felelősségteljesen.

Énekelve tűntem el a fürdőben. Amikor belenéztem a tükörbe tényleg átfogalmaztam a „nyúzott” jelzőt. Azonban magamat is meglepve, alig húsz perc múlva, már frissen zuhanyozva, sminkben, egy lila topban és egy fehér rövidnadrágban léptem ki a fürdőszobából. Chris rögtön elmosolyodott és valamiért szörnyen jól esett az a mosoly. Még egy lassú tapsot is kaptam, amit egy pukedlivel köszöntem meg.

-          A rút kiskacsából hattyú lett. Nem. Inkább egy tyúk. – morfondírozott vigyorogva.

Természetesen muszáj volt elrontania a hangulatot, amit egy földről felkapott póló hozzávágásával jutalmaztam.

-          Egyébként esküszöm ha még egyszer bekapcsolod azt a számot, a szemed láttára töröm apró-pici darabokra a mobilodat. – figyelmeztettem, miközben lementünk a lépcsőn a teraszra.

Odakint természetesen teljes volt a „banda”. Mint mindig, anyám most is fontoskodott, apám Thomas-szal beszélgetett elmélyülten valamiről, Elisabeth a melltartóját igazgatta (ha volt rajta), Charlott ébren lét és elalvás között lebegett, miközben anyámat hallgatta, Daniel meg hát Daniel volt. Természetesen most is mi érkeztünk utoljára.

-          Jó reggelt! – és természetesen megint Elisabeth szólalt meg először.

-          Jó reggelt! - köszöntünk egyszerre mindenkinek Chris-szel.

-          Milyen estétek volt, bogaram? – kérdezte apám, felfüggesztve a „szörnyen fontos” beszélgetését Thomas-szal.

Most hogy felhozta, zavarba jöttem még csak az emlékétől is.

-          Franasztikus. – válaszoltam és gyorsan leültem az asztalhoz. Egyre jobban idegesített, hogy amikor zavarban voltam, gyakran kevertem össze szavakat vagy mondtam nem odaillő dolgokat.

A pirítósok, croissan-ok, gyümölcsök és a narancslé már ott voltak. A jókedv és a felszabadult légkör, azonban olyan távol jártak, mint tőlem az éhség.

-          Jason és a... barátnője ma érkeznek délután ha minden igaz. – intézte szavait nekem az anyám, miközben egy nagy fürt szőlőt vettem a kezembe.

-          Örülök. – és ez igaz is volt, mivel ez volt az egyik legjobb hír, amit itt létünk alatt kaptam.

-          Christopher, mond szoktál vadászni? – amint apám kimondta a szavakat a torkomon akadt egy szőlőszem.

Elkezdtem csapkodni az asztalt miközben fuldokoltam. Chris ráütött egyet a hátamra, minek következtében a torkomon akadt szőlő az asztalon landolt. Elisabeth hangosan felnevetett, Daniel vádlón nézett Chris-re, mintha ő nyomta volna le a szőlő szemet a torkomon, anyám holtsápadt lett a „gyalázattól”, Charlotte nénikém végre felébredt, Chris, Thomas és az apám pedig úgy tettek, mint akik észre sem vették.

-          Köszönöm. – köhögtem és ittam egy korty narancslevet.

-          Még nem vadásztam. – válaszolt Chris apám kérdésére.

-          Reggeli után a fiúkkal elmegyünk vadászni. Gondoltuk, magukra hagyjuk a hölgyeket. Ha gondolod, akkor eljöhetnél velünk. – mosolygott kedélyesen, de én láttam az ördögi, emberölési kísérletre való hajlamot a kedves pillantása mögött.

Láttam már egyszer ezt a jelenetet. Josh-sal. Az emléktől még most is kivert a víz.

-          Örülnék neki, ha elmehetnék. – válaszolta Chris, figyelmen kívül hagyva az ijedt, tiltakozó szemeimet, amik akkorák lettek a rémülettől, mint egy tehéné.

Ez egy csapda! Szerettem volna kiáltani, de ehelyett csak bekaptam még egy szőlő szemet, hátha ezt is félre nyelem és megfulladok tőle.

-          Elment az eszed? – estem neki Chris-nek, amikor felmentünk a szobánkba, hogy felöltözzön a vadászathoz. – Téged fognak levadászni. – kezdett hisztérikussá válni a hangom.

-          Nyugi. – megfogta a két vállamat és megállított magával szemben. – Nem lesz semmi bajom. Ne hasonlíts holmi selyemfiúhoz, akit egyszer haza hoztál. Engem nem olyan könnyű lelőni. – kacsintott egyet.

Szerettem volna hinni neki, de ismertem az apámat. Akármennyire is szerettem, tudtam, milyen kegyetlen tud lenni, csak hogy lekoptassa a pasikat rólam. Egyszer egy fiú elhívott az őszi bálba nyolcadikban. De nem jött értem a bál estéjén. Csak  amikor számon kértem rajta, akkor tudtam meg, hogy az apám egy disznó kivágott szívét mutatta meg neki, amikor értem jött. Azt mondta neki, hogy az az előző fiúm volt, aki szakított velem. Szerencsétlen gyerek elmenekült,  ráadásul utána még a suli folyosóján sem mert rám nézni.

-          Na akkor kívánj sok sikert! – mosolygott rám, majd eltűnt a szobából.

Sóhajtottam egy nagyot, majd lementem anyám téli kertjébe, ahol ilyenkor mindig összegyűltek a „hölgyek” egy kis beszélgetésre és pletykára. Mondanom sem kell, hogy mennyire odáig voltam a gondolattól, hogy a következő jó pár órámat ott töltsem el. Szívesebben szedegettem volna puszta kézzel kutyaszart egy parkban, minthogy anyámmal és a sleppjével „locsi-fecsizzek”. Dehát az élet nem kívánságműsor.

-          ...ugyan biztosan van valami kiszemelted. – ez volt az első mondat, amire beléptem. Anyám épp Elisabeth-et faggatta, aki tettetett ártatlansággal felkacagott.

Ez volt az a pillanat, amikor felkaptam egy pezsgős poharat az asztalról és leültem tőlük a lehető legtávolabb.

-          Hát, volt egy üzletember, akivel még New York-ban találkoztam, de túlságosan rámenős volt. – újabb szűzies pillantást vetett a jelenlévőkre.

Egyszóval nős volt, vagy pedig ráuntál. Mondtam ki majdnem hangosan.

-          Fay! – kiáltott fel idegesítő, akcentusos hangjával, mintha csak most vette volna észre, hogy itt vagyok. – Nem is mesélted el, hogy hogyan ismerkedtetek meg Chris-szel. – megmagyarázhatatlanul idegesített, ahogy kimondta a nevét.

-          Hogy is mondjam... első pillanattól kezdve...elrabolta a szívemet. – mosolyogtam erőltetetten.

-          Milyen romantikus. – szólalt meg Charlotte unottan.

-          És mióta vagytok együtt? –  kötötte az ebet a karóhoz Elisabeth.

-          Három hónapja. – vágtam rá egyből és egy nagyot húztam a pezsgőből.

-          Olyan rég óta? – kapcsolódott be anyám is a beszélgetésbe. – Miért nem szóltál róla?

Erre mint mondhattam volna? Nem amúgy alig ismerem, csak hát elrabolt aztán hazavitt, aztán megtudtam hogy gyilkos. Le akartam koptatni de hát szétverték és leszúrták tehát hazavittem, ahol kiderült, hogy nem csak kedves, hanem szemrevaló felső teste van és isteni rántottát tud sütni. Ha másért nem is, anyám képéért megérte volna ezt előadni. Az életemet és anyám lelki békéjét (már ha van olyanja) a telefonom csörgése mentette meg. Naomi képe jelent meg a kijelzőn.

-          Sürgős. Ezt fel kell vennem. – kihasználva az alkalmat, kisurrantam a télikertből. – Megmentetted az életemet. – szóltam bele a telefonba hálálkodva.

-          Chris? Tudtam, hogy... – kezdett bele indulatosan.

-          Nem. Az anyám. – magyaráztam. – Chris-szel minden oké. Ami azt illeti ha ő nincs itt, én már tömegmészárlást rendeztem volna. Kezdve az exemmel. – morogtam.

-          Ott az exed? Úúú micsoda dráma van kibontakozóban. – incselkedett a vonal másik végéről. – Na és rámásztál már a kis rablópandúrra?

-          Dehogy is. – vágtam rá egyből, de eszembe juttatta a tegnap este. – Vagyis... tegnap este... nem tudom... talán csak a bor... – akadozva próbáltam összeszedni a gondolataimat.

-          Tudtam én hogy kellenek a fehérneműk. Bezzeg te meg a kis húzott szemű prűd barátnőd...

-          Nem. Nem úgy értettem. – fojtottam belé a szót. – Mindegy. Ez zavaros.

-          Hol van most a kis csínytevő? – Naomi valahogy sohasem fogyott ki a frappáns becenevekből.

-          Vadászik. Apámékkal. – mondtam csüggedten.

-          Mi?! – kiáltott fel Naomi döbbenten. – Te hagytad elmenni fegyverekkel játszani?

-          Te nem is Chris-t félted? – most én voltam az, aki megdöbbent.

-          Dehogy! Én a Keresztapa meg a bandája miatt aggódnék a helyedben.

Mielőtt még bármit is mondhattam volna, anyám szaladt el mellettem, nyomában a többiekkel.

-          Szerinted, most kit lőttek meg? – kérdezte Elisabeth nyávogó hangon Charlotte-tól.

-          Mi történt? – hallottam Naomi aggódó hangját. – Valaki lövést említett? Mi történt? Fay!

-          A történelem megismétli önmagát. – mondtam elhaló hangon, majd kinyomtam a telefont.